EMK-ÉLETKEREKÍTŐ JÁTÉKOK ©
Milyen szempontok támogatják a csoport-kereteket?
- Egy csapat vagyunk: közös céllal, együtt játszunk és tanulunk. A játékunk és a tanulásunk öröme és sikere függ attól, hogy figyelmünkkel hogyan vagyunk jelen.
- Egyenlő esélyek – a csoportban mindenkire kíváncsiak vagyunk, mindenkinek egyforma esélyeket, lehetőségeket adunk. Így mindenki számíthat az elfogadásra, és mindenki tudása része a közös tanulásnak.
- Részvételi szabadság – lehet “passzolni”, lemondani arról, hogy megszólaljak, és lehet lehetőséget kérni a csoporttól arra, hogy beszéljek, ha van mondanivalóm. Így mindenki szabadnak érezheti magát, hogy saját ütemében fejezze ki magát.
- Azonnali kommunikáció – bárki észreveszi, hogy bármi zavarja a figyelemben és jelenlétben, fontos, hogy azonnal kifejezze. A kommunikáció segítségével megértés és elfogadás születhet, és olyan döntéseket hozhatunk, amelyek mindenki számára elfogadhatóak.
- Én-üzenetek – magamról beszélek, nem másokról. Így erősödik a csoportban a személyes felelősség-vállalás és a kapcsolódás.
- Csoport-titok – a csoporton kívül is csak magamról beszélek, másról semmi körülmények között sem. Legfeljebb név nélkül mesélek arról, hogy hogyan tapasztaltam meg egy folyamatot a csoportban. Így mindenki biztonságban érzi magát, és szívesen beszél önmagáról.
- “Láss engem szépnek!” – Marshall Rosenberg, az EMK megalapítója, gyakran idézi Red Grammer énekes szavait. Egymással való kapcsolatunkban a tisztelet és a megbecsülés az alap. Így erősödik az önbizalom és az egymás iránti nyitottság. Akkor is megláthatjuk egymás szépségét, amikor tévedünk vagy hibázunk! Ezek a szavak összecsengenek Goethe tanításával: “Ha úgy bánunk valakivel, ahogy “megérdemli”, akkor olyanná is válik. Ha meglátjuk a benne rejlő szépséget, akkor segítségére vagyunk abban, hogy valódi természete kibontakozhasson.”
A jutalmazásról és a büntetésről
A jutalmazás és a büntetés ugyanabból az alapelvből fakad: a jutalom kiérdemlése vagy a büntetés elkerülése egyaránt a külső kényszerítő erőktől való függőségre, önállótlanságra nevel.
Ha a belső motiváció felébresztése a célunk, érdemes a dicséretet és a jutalmazást is kiváltanunk az én-üzenetekkel, együttérzéssel, ünnepléssel.
Siker élménynél nem elégszünk meg az “ügyes vagy!… ezt jól csináltad!” – dicséretekkel, hanem így fejezhetjük ki tetszésünket, például:
“Láttam … nagyon örülök, tetszik nekem, ahogy együttműködtetek!”
Ha pontosan elmondom, mit láttam, ezzel kifejezem, hogy figyelemre méltónak tartom. Ha személyesen fejezem ki tetszésemet, érzéseimet (például: “örülök, tetszik”) és erőforrás szükségleteimet (például: “együttműködés”), azzal az autonómiát és az összekapcsolódást erősítem. Amikor figyelmesen hallgatjuk, ahogy a gyerekek az élményeikről beszélve önálló felismerésekre jutnak, mélyebb, hosszabb távú esélyt adunk az önbizalomnak, mint a kívülről jövő dicsérettel. Alkalmat teremthetünk arra, hogy a csoport tagjai is kifejezhessék, mit láttak, mit élveztek, mi okozott csalódást vagy bánatot. Az egyéni teljesítmények közös értékelése, ünneplése nagy inspiráló erővel bír. Az önbizalom, amit ilyenkor táplálunk, a belülről jövő motiváció és további sikerek alapja.
A játék és a tanulás önmagában is örömforrás – erre a belülről fakadó motivációra építhetünk! Alapvető igényünk van arra is, hogy alkotásainkkal, tehetségünkkel örömet szerezzünk szeretteinknek. Ebben megélhetjük a teremtő erőt, amivel képesek vagyunk gazdagítani az életet.
Játékvezetőként mindenki számára biztonságot nyújtó „mederben” tartjuk a játékot, ugyanakkor a csoport tagjai is szabadnak érzik magukat, hogy kezdeményezzenek, észrevételeket tegyenek, intuitív ötleteiket megvalósítsák, önmagukról reflektáljanak és másokkal kapcsolatos élményeikről is beszéljenek.
Kaposi László, a magyar drámapedagógia egyik úttörője írja: “Közös játékról van szó, mivel a tanár gyakran szerepben vesz részt a gyerekek tevékenységében. Feladja hétköznapi tanári viselkedési mintáit, engedi, hogy személyiségéből mást is lássanak a foglalkozás résztvevői, mint addig. A saját szerepjátékán keresztül szabályozhat, információt vihet a játékba, viselkedésbeli és nyelvi mintát nyújthat, véleményeket hívhat elő, provokálhat, de akár fegyelmezhet is szerepből (“Uraim, szabad így viselkedni a király jelenlétében?”) /…/ A tanár szerepbeli létezésével felborítja a hagyományos osztálytermi hierarchiát: alacsony státuszú szerepeket is vállalhat azért, hogy diákjai döntési helyzetekbe kerüljenek, átvehessék a saját tanulásuk feletti felelősséget. (A szerepjáték során – a választott szerepektől függően – a résztvevők tegezhetik is a tanárt, s ha úgy fordul, akár figyelmen kívül is hagyhatják a véleményét, pl. a banda egyik tagját játszva nem adhat utasítást a főnöknek…).”
A csoport tagjai számára a felelősség felvállalása kölcsönös bizalmon alapul, növeli az önbizalmat, és nagyban hozzájárul a könnyed, ugyanakkor hatékony tanuláshoz. Feloldódhat a kamaszos ellenállás a tekintéllyel szemben. A játékosok megnyílnak, és befogadják az átélt, megfoghatóvá vált élményeket. A tanár számára is felszabadító élmény diákjait a feladathoz felnőve, alkotó erejük teljében látni!
A játékvezetés nem igényel semmiféle szakképesítést, ugyanakkor szükségünk van
- az emberek iránti érdeklődésre, emberismeretre,
- nyitottságra – a “helyes válasz” és egyéb elvárások elengedésére,
- improvizációs kedvre,
- saját élményeink őszinte kifejezésére,
- mindenki felé egyformán forduló ítélet- és irányítás-mentes figyelemre.