Hétköznapi szokásainktól az Együttműködő, Erőszakmentes Kommunikációig
Az EMK ABC-je
A. A konfliktus az élet és a fejlődés szerves része
Nem megszüntetésére érdemes törekedni, hanem hatékony, mindenki számára elfogadható kezelésére.
Ez éppúgy vonatkozik az emberek, pártok, eltérő nézőpontok és érdekek közötti ütközésekre, mint a bennünk zajló konfliktusokra.
“Van-e valami, amit ki szeretnék mondani valakinek, de aggaszt, hogy hogyan fog reagálni rá?”
Sokszor döntünk úgy — tudatosan vagy a döntést halogatva — hogy megtartjuk magunknak a mondanivalónkat, érzéseinket. Sokan azért kerüljük a konfliktust, mert attól tartunk, hogy veszélybe kerülhet a kapcsolat. Máskor “érdektelennek” minősítünk egy-egy kapcsolatot, ami “nem éri meg a befektetett plusz energiát”.
A konfliktus elkerülésének azonban jelentős szerepe van az önbizalom, az önbecsülés – és egyben az önmagunkkal és másokkal való összekapcsolódás – elvesztésében, hiszen azt a belső üzenetet képviseli, hogy “nincs értelme megszólalni, mert nem vagyok képes kiállni magamért”….
Apróbb-nagyobb konfliktusaink “szőnyeg alá söprése”, fel nem vállalása sokféle módon károsítja életünket. Van, aki időről időre váratlan kirobbanásokkal lepi meg önmagát és környezetét, van, akinek egészségét ássa alá a megemészthetetlen élmény, és van, hogy kapcsolatokat zilálnak szét aki nem mondott sérelmek, a védekezésül emelt falak, a sértődött elfordulás, a személytelenség és az elkülönülés.
“Az erőszak akkor jön létre, amikor elhatároljuk magunkat a konfliktustól, és megkíséreljük elnyomni azt. A konfliktus nem veszélyes – az elkerülése igen! Ha csökkenteni akarjuk a konfliktust, érdemes elébe mennünk és nyitott szívvel üdvözölnünk azt.”
– Dominic Barter, brazil EMK tréner, a helyreállító igazságszolgáltatás, (Restorative Justice) szakértője
Előfordul, hogy konfliktusba kerülünk, és védekezéssel igyekszünk “kihátrálni” belőle, például:
K: Erőszakos vagy! Nem érted meg, hogy “NEM”? Nem vagyok hajlandó minden hétvégét feláldozni!
R: Hát, én csak mondom… Azért nem kell mindjárt veszekedni.
A konfliktus felvállalása a fájdalommal való szembenézés, például, így hangzik:
R: “Fel vagy háborodva, mert szeretnél bízni abban, hogy számíthatsz a jelentkezésemre, ha megígértem?
Az általánosítás zavart szül, az egyedi helyzet megoldható
Könnyebb szembenézni a konfliktussal, ha ezt halljuk: “éppen most… a múltkor, amikor...” mint ha így fordulnak felénk: “soha… évek óta… mindig… mióta az eszemet tudom…” .
A kis lépések művészete arra késztet, hogy félretegyük az eddigi, megoldatlan konfliktusaink régi, nehéz “batyuját”, és az éppen felbukkanó helyzetben tegyünk egy-egy apró lépést valami új megoldás felé.
R: Önző vagy, mindig csak az lehet, amit te akarsz. Neked senki az ég világon nem számít!
– helyett, könnyebb kezelni a helyzetet, ha elengedjük az általánosítást és az ítéletet (“önző, mindig”) és konkrét megfigyeléseinkkel a MOST-ban maradunk:
R: Amikor azt hallom, hogy nem akarsz a hét végén anyámékhoz menni, bizonytalanság van bennem, mert szeretném megtalálni az egyensúlyt a veled való együttlétben és a velük való kapcsolatban.
Kapcsolatból a megoldás felé
Konfliktusaink során gyakran adódik olyan helyzet, amikor “feladjuk” vagy amikor “foggal-körömmel” küzdünk. Régóta elhisszük, hogy csak az egyikünk győzhet. A megoldás maga a kommunikáció, amin keresztül a két fél megtalálja az utat a “vagy-vagy”-tól az “és”-ig.
Ha az egyik fél ismeri és gyakorolja az EMK-t, érdekes jelenségre figyelhet fel: amikor arra szeretné használni ezeket az eszközöket, hogy javítsa a kapcsolatot valakivel vagy, hogy elérjen valamit valakinél, gyakran zátonyra fut az igyekezet. Amikor sikerül “belelazulni” az együttlétbe, és valóban átadni magunkat a kölcsönös megértésnek és az összekapcsolódásnak, akkor varázslatos pillanatok születhetnek! A legnagyobb ajándék maga a kapcsolat, ráadásul, csodák csodájára, nagyon könnyen és gyorsan bukkan fel olyan konkrét megoldás is, amely mindkét felet elégedettséggel tölti el. A gyakorlat tehát ezt igazolja:
“Ne a megoldásra összepontosíts, hanem a kommunikációra és a kapcsolatra!”
Előfordul, hogy olyan helyzetben találjuk magunkat, ahol a “megoldás” az lenne, ha az egyik fél vagy mindkettő “megváltozna”, és “nem tenné, amit tesz… megtenné, amit nem tesz… nem úgy tenné, ahogy teszi… nem várná el, amit elvár”… és így tovább. A megoldást itt sem a másik megváltoztatása hozza — hiszen ez lehetetlen — hanem a kapcsolatteremtés, amelyen keresztül mélyebben megérthetjük különbözőségeinket, egymásra hatva új felismeréseket szerezhetünk, és felszínre jöhet az eredendően bennünk élő szándék, hogy hozzájáruljunk egymás életéhez.
A bennünk élő részek kapcsolata
A két fél gyakran a bennünk is felismerhető vagy éppen rejtőzködő kettősséget testesíti meg. Példa:
“14 évesen, egyszer az utcán beszélgettem a barátaimmal, amikor Anyukám éppen arra járt. Odajött hozzám, hogy megpusziljon. Eltoltam magamtól. Azóta nem puszil meg. Nagyon hiányzik az ölelése és a puszija.”
“Nagyon szeretnék egy új partner-kapcsolatot. Mégis, amikor rám mosolygott az a férfi a koncerten, megijedtem, és átmentem a terem legmesszebb lévő sarkába.”
Ha eltérő szükségletet szolgáló két részünk “nem áll szóba egymással”, következetesen úgy reagálunk élethelyzeteinkre, hogy utóbb megbánjuk. Belső teljességünk, egész-ségünk a bennünk levő két eltérő érzés és erőforrás szükséglet párbeszédével bontakozik ki, amelynek során mindkét részünk létezése megértést és elfogadást kaphat, és megújult szövetségre léphetnek egymással. Így kommunikálhat például egymással Kapcsolódni vágyó (K) és Önállóságra vágyó (Ö) részünk:
K: Nagyon szeretnék egy új partner-kapcsolatot.
Ö: Bensőséges kapcsolatra vágysz… (?)
K: Igen, mikor a múltkor átmentem a terem másik sarkába, nagyon szomorú voltam utólag.
Ö: Szomorú voltál, mert szeretnél nyitott lenni a találkozásra…(?)
K: Hát legalábbis megadni a lehetőséget rá… Miért kellett megfutamodni?
Ö: Nagyon megijedtem. Nem tudom pontosan, hogy miért… Mi van, ha mégsem azért mosolyog, amiért én képzelem… hanem csak úgy udvariasságból?!… Meg különben is… senki se lássa, hogy én mennyire szeretném! Csak visszaélnek vele!
K: Meg voltál ijedve!… és félsz… szeretnéd megvédeni magad a csalódásoktól… Szeretnél biztos lenni abban, hogy a másik is hasonlóan érez, és vágyik a kapcsolatra?…
Ö: Hát igen…
Mint itt is, gyakran kiderül a “párbeszéd” során, hogy valójában, mindkét fél ugyanazt szeretné — ezesetben mindketten vágynak a kapcsolatra. A kommunikáció során kiderül, hogy aki megijedt és elszaladt, fontos szempontot hoz be kettőjük tudatosságába. Ha ennek, most már, “mindketten” tudatában vannak, a személyiség egységesen tudja képviselni azt.
Hasonló belső kommunikáció nyomán külső kapcsolatainkban is tisztán tudjuk képviselni magunkat, és megújult kapcsolatokat kezdeményezhetünk, például:
Zsóka: Anyu, amikor 14 évesen, egyszer az utcán beszélgettem a barátaimmal, és te odajöttél hozzám, hogy megpuszilj, eltoltalak magamtól. Azóta nem pusziltál meg. Nagyon hiányzik az ölelés és a puszi.
Anya: Én nem akarok tolakodni. Már nem vagy kisbaba, úgy látszik, már nincs helye az ilyesminek.
Zsóka: Nagyon fájt akkor? Szeretnéd tisztelni, ha én távolságot akarok tartani?
Anya: Ami volt, elmúlt. Te olyan vagy mint apád, ő se puszizkodó. Hát én meg nem tolakszom.
Zsóka: Megsérülsz, amikor eltol valaki magától, szeretnéd megvédeni magad?
Anya: Hát igen, különbözőek vagyunk. Azért még Apád is jó ember. Én ezt elfogadom.
Zsóka: Anyu, szívesen elmondanám, hogy bennem mi van most. Meghallgatod?
Anya: ?
Zsóka: Akkor a barátaim előtt más volt. Most már felvállalnám a barátaim előtt, sőt örülnék, ha olyan melegség és bensőséges kapcsolat lenne közöttünk, ami gyerekkoromban volt. El tudod képzelni, hogy így legyen? Milyen lenne az neked?
Anya: Hát elszoktam tőle. Tudod, én olyan befelé forduló lettem. Nem tudom…
Zsóka: Befelé forduló lettél… úgy szeretnéd, ahogy belülről, természetesen jön neked… akkor ölelni, amikor neked jól esik?
Anya: Igen, majd meglátjuk.
Zsóka: Köszönöm, hogy tudtunk erről beszélni, ez már sokat jelent nekem. És én is azt szeretném, ha akkor ölelnénk meg egymást, ha ez mindkettőnknek jól esik.
B. Megkülönböztetjük a kommunikáció két oldalát
Konfliktusaink megoldásának kulcsa a két fél érzéseinek és erőforrás szükségleteinek kölcsönös kifejezése és meghallása, hogy megszülessen az egymás iránti tisztelet, megértés és elfogadás. A két oldal — a “Beszélő” és a “Befogadó” — következetes megkülönböztetése az információ-áramlás fenntartását és a két fél közötti összekapcsolódás elmélyülését szolgálja.
Hétköznapi szokásainkban gyakran beszélünk párhuzamosan, és vágunk egymás szavába, mielőtt valóban megértenénk egymást. A kommunikáció hatékonyságát biztosítja, ha külön-külön tere van a két félnek, hogy kifejezzék magukat, és kölcsönösen meghallgassák egymást. Hasonlóan a ki- és belégzéshez: mindkét fél kifejezésének és meghallgatásának megvan a maga ideje és tere – nem keverednek össze.
Az egymás kölcsönös meghallgatása során a Beszélő és a Befogadó “játék-szabálya” az őszinteségen és az együttérzésen alapszik. A Beszélő szavai akkor szolgálják a kölcsönös nyitottságot és megértést, ha kritikától és ítélettől mentes, őszinte én-üzenetet fejeznek ki. A kommunikáció akkor áramlik a két fél között, ha a Befogadó nyitott és együttérző figyelemmel tudja követni a Beszélőt, átgondolva és átérezve mindazt, amit hall és tapasztal. A befogadás nem kell, hogy egyetértést jelentsen! Az önkifejezés és empátia dinamikus váltakozása során helye van az eltérések tisztázásának.
Lássunk egy gyakori példát:
Anya: Nem lehet belépni a szobádba! Miért nem szellőztetsz, miért nem viszed ki a szemetet, a mosatlant? Csak egyszer raknál rendet!!!
Fiú: Jó, majd mindjárt… még befejezem ezt a játékot.
Anya: Ezt mondtad két órával ezelőtt is… én azóta egyfolytában takarítok!
Fiú: Szeretnék játszani! Nekem nem fontos a rend. Te egész nap takarítasz. Brrr! Különben is, ez az én szobám!
Anya (egy nagy lélegzet után… empatikus figyelemmel): Szeretnéd megvédeni a saját teredet… és úgy tölteni a szabad idődet, ahogy jól érzed magad…
Fiú: Nem akarok takarító gép lenni! Nálam rendetlenség van, te meg engem kérsz meg, ha valamit a gépen kell csinálni…
Anya: Szóval, amikor látod, hogy órák óta takarítok, attól viszolyogsz, és olyannal szeretnéd tölteni a szabad idődet, aminek látod az értelmét. És szeretnél elismerést annak, ahogy otthon vagy a számítógép világában…
Fiú: Igen…
Anya: Van még valami, amit szeretnéd, ha tudnék?
Fiú: Nem értem, miért izgat téged a rendetlenség az én szobámban!
Anya: Indulatosnak hallak… szeretnél szabadságot a saját szobádban, ha neked ez így rendben van…(?)
Fiú: Igen, már nem vagyok kisgyerek, nem kell gondoskodnod a nálam lévő rendről! Nekem ez így kényelmes, mindent megtalálok. Ha bejössz elrakodni, egy hétig nem találok semmit!
Anya: Szeretnél elismerést annak, hogy felnőttél, 16 éves vagy, és úgy alakítod ki a saját teredet, ahogy neked kényelmes.
Fiú: Igen.
Anya: Nyitott vagy rá, hogy meghallgass engem?
Fiú: Lehet.
Anya: Belátom, hogy ez a te szobád, és a te kényelmedet szolgálja. Személyes holmijaid rendjét te átlátod, ez a te ügyed. Azt is belátom, ha aszerint osztod be az idődet, aminek értelmét látod. Én is így szeretek élni, és örülök, ha te is így élsz. Ugyanakkor nyomaszt engem az, amit a szobádba lépve látok: a szemét, szennyes ruhák, mosatlan edények, stb. Ez a te szobád is része a közös otthonunknak. Milyen lenne neked az, ha a szemetet, a mosogatni és mosni valót valamikor naponta egyszer kitennéd a közösbe, hogy együtt rendbe tegyük?
Ez a beszélgetés valószinűleg egy pici része annak, ahogy amit Anya és Fia kapcsolatot találhatnak egymással. Az Anya kérése jól működhet, ha kicsi, körülhatárolható változtatást javasol, és lehetőség van arra, hogy mindketten átgondolják, hogy hosszú távon is valóban szívesen teljesíti-e a Fiú a kérést. Sok kérdés marad még nyitva, amit a későbbiekben tisztázhatnak egymással. Egy ilyen beszélgetés egy kis lépés a bizalom építésében, hogy később sor kerülhessen további beszélgetésekre, közös döntések kialakítására.
Mi mindenre vagyok képes az önkifejezés és az empatikus figyelem összjátékával?
- Képes vagyok kiállni magamért, és ítéletek nélkül kifejezni, mi él bennem. Erőforrás-szükségleteim tudatosságával feltöltődve képes vagyok felvállalni a sebezhetőségemet, és érvényesíteni saját érdekeimet.
- A kölcsönösen előnyös megoldások reményében felfüggesztem egyoldalú elvárásaimat, (esetleges rejtett szándékaimat) hogy mit (mikorra és hogyan) akarok elérni.
- Miközben kapcsolatban maradok önmagammal, nyitott vagyok a másik felé, és ráhangolódom arra, hogy mi él benne. Az esetleges “bántó, sértő üzenetek” mögött is képes vagyok meghallgatni, hogy mi van a másik ember szívében.
Az ilyen minőségű kapcsolatban a kommunikáció eszközzé válik önmagunk felfedezésében és a kölcsönös tanulásban. Az összekapcsolódás nyomán magasabb szintű döntések és megoldások születhetnek, mint amilyenre külön-külön képesek volnánk. Az együttműködés olyan érzelmi többlettel is jár, amelyben nagyobb teret kap az intuíció és az inspiráció.