EMK és kapcsolódó írások

EMK Tudatosság a Pedagógiai Gyakorlatban

Novák Gábor, a Köznevelés Folyóirat szerkesztőjének interjúja Jónai Éva Havával 2009 március 11.

Gyakran hallunk erőszakról az iskolai nevelés kapcsán – erőszak a pedagógus-diák, pedagógus-szülő, diák-diák kapcsolatokban… Milyen történések, milyen érzelmek vannak az erőszak hátterében? Vajon mi motivál bennünket, embereket az erőszakra?Március 11-én egy Országos „Erőszakmentes, Együttérző Kommunikáció” (EMK) konferenciáról kaptunk hírt. Mit jelent a kifejezés, hogy „Erőszakmentes, Együttérző Kommunikáció”? Riportunkban Jónai Éva Hava, EMK trénert kérdezzük.

– Sokan úgy gondolunk az erőszakra, mint „nemkívánatos”, „rossz tulajdonságaink” része, amit igyekszünk kiűzni magunkból. Talán szégyelljük is. Lehetséges-e „megszelídíteni” magunkban az erőszakot?

Igen, lehetséges megszelídíteni a bennünk lévő erőszakot. Amikor elindulunk ezen az úton, egy tanulási, tudatosodási folyamatot vállalunk fel, aminek során olyan készségekre teszünk szert, vagy meglévő készségeinket erősítjük meg, mint például az ítéletmentes megfigyelőképesség, megkülönböztetőképesség, nyelvi kifejezőkészség, a non-verbális kommunikáció tudatossága, stb. Kitágítjuk tudatosságunkat az érzéseinkre és olyan erőforrásainkra, illetve szükségleteinkre mint például az empátia, őszinteség, az összetartozás vagy az autonómia. Növekszik az éberségünk, és éles helyzetekben ki tudunk lépni ösztönös „üss vagy fuss” reakcióink belső kényszeréből. Megtanulunk kiállni magunkért és élvezetesebbekké válnak a kapcsolataink. Tapasztalatom szerint, gyakorlással mindez elérhető.

Az erőszakról sokunknak fizikai bántalmazás és annak elszenvedése jut eszébe, és a lelki erőszakra utaló kifejezések is fizikai erőszakként fogalmazódnak meg nyelvünkben meg, mint pl. „elgáncsolta, sarokba szorította, hátba támadta, sárba taposta, övön alul érte, stb.” Ritkán döbbenünk rá, hogy ezeket a tetteket milyen sok, „apró”, hétköznapi, szóbeli megnyilvánulás előzi meg. Ezeket az élményeinket gyakran „szőnyeg alá söpörjük”, esetleg tudatalattinkba száműzzük, eltemetjük magunkban. Az erőszak felhalmozódik bennünk, és belül rombol, vagy „váratlanul” hasonló erőszakos megnyilvánulás formájában robban ki. A tágabb értelemben vett erőszak hétköznapjainknak annyira része, hogy szinte azt érdemes megfigyelnünk, mikor nem vagyunk erőszakosak.

Az erőszakmentességet sokan a “puhány, engedékeny” tulajdonságokkal azonosítják. Sok szülő tanítja gyermekét így, „Ne legyél pipogya, üss csak vissza! Védd meg magad!” és sok pedagógus mond ilyesmit, „Na, velem aztán nem csinálhat ilyet! Én helyreteszem őt egy-kettőre!” Hiszen így tanultuk kifejezni fájdalmunkat, tehetetlenségünket, és így tanultuk megvédeni önmagunkat!

Vannak, akik „erőszakmentesnek” tartják magukat, és az erőszakról csak családtagjaik, munkatársaik, vagy közéletünk szereplői jutnak eszükbe. Ha valaki magában is képes meglátni a „hétköznapi erőszakot”, akkor valószínűleg már elindult az önismeret gyakorlásának útján. Gyakran ilyenkor szemrehányásokkal illetjük magunkat… De nem állhatunk meg a bűntudatnl, az önutálatnál, önmagunk hibáztatásánál, szégyenlésénél!

Ha sikerül felismernünk, hogy erőszakos tetteink, szavaink mögött valójában olyan érzések lehetnek, mint a fájdalom, keserűség, tehetetlenség, félelem… és szívünk mélyén elfogadásra, együttérzésre, megértésre, megbecsülésre, összetartozásra, vagy éppen önállóságra vágyunk… bizonyára egy nagy, megkönnyebbült sóhajjal reagál a testünk – maga a felismerés is elementáris erővel hat ránk!

Az EMK gyakorlása során felfedezhetem magamban, hogy „mit érzek?” amikor valamit kimondok vagy megteszek. Megtanulhatom, hogy az érzéseimet árnyaltabban lássam, és ne csak egy egyszerű „rossz érzés volt”-al intézzem el magamban. Nyelvünk több száz „boldog érzést”, és még több „boldogtalan érzést” különböztet meg. Minél pontosabban fejezik ki a szavaink a bennünk lüktető, áramló érzéseket, annál mélyebben tudunk kapcsolatba kerülni önmagunkkal, és annál felszabadultabbá, öntudatosabbá válhatunk. Fel nem ismert érzéseink öntudatlanul mozgatnak, irányítanak – gyakran olyan szavakra, tettekre indítanak, amiket akkor bánunk meg, amikor utólag nehéz jóvá tennünk.

Felismert érzéseink tovább vezethetnek bennünket annak megértésében, hogy vajon milyen szükségletem kielégülésére vagy erőforrásra vágyom. Ahogy figyelmemet erre a szükségletre irányítom, arra is rájöhetek, hogy milyen cselekedet az, ami közelebb vinne ennek a szükségletnek a beteljesüléséhez. Megkérdezhetem magam, hogy megtegyek-e valamit vagy nem, esetleg kérhetek-e valamit valakitől.

Valaki egyszer egy tréningen ezt mondta: „Vannak és lehetnek szükségleteim! Heuréka! Nem csak vegetálni születtem erre a földre, hanem érezhetek és szükségleteim is lehetnek!” Sokunk számára, ez döbbenetes felismerés!

– Tetteink sokszor nem tanúskodnak ilyen tiszta szándékról…

Ebből a megjegyzésből fájdalmat, tehetetlenséget hallok ki, és az együttérzés, egymás iránti bizalom és biztonság vágyát…

Ha nem vagyunk tudatában az olyan szükségleteinknek, motivációinknak, mint pl. a megértés, elfogadás, együttérzés, tisztelet, szabadság – akkor szokássá vált, ösztönös reakcióink eltorzíthatják azokat. Egy közismert példa, amikor a kisfiúk kergetik a lányokat, és hajukat húzzák. Ilyenkor azt szoktuk mondani a kislányoknak „Tudod, csak tetszel neki! Azt akarja, hogy figyelj rá, játssz vele!” Életünkben gyakoriak az ehhez hasonló elcsúszások, amikor bántalmazunk, mert nem tudjuk kifejezni, amire vágyunk. Előfordul olyan is, amikor félelmeinkkel korlátozzuk saját szabadságunkat, vagy másokét. Ki ne ismerné az olyan helyzeteket, amikor például azért adunk pulóvert a gyerekünkre, mert mi magunk fázunk! „Pulóver nélkül nem mehetsz ki!”, mondja a gyermekét féltő anya, és micsoda összeütközés tud születni ebből a kijelentésből! Ilyen gondolatokat is „nyakon csíphetünk” magunkban: „Ha nekem fáj, fájjon neki is!”… és néha így reagálunk szeretteink felé:. „Ha nem tudod megtenni a kedvemért, nem szeretsz eléggé! Akkor nekem sincs rád szükségem!” Talán, ha belegondolunk, világossá válik, hogy amikor fájdalomból elutasítjuk a másikat, magunkat is további fájdalomra, elkülönülésre, magányosságra ítéljük!Gyerekkoromban, a nagyanyám gyakran mondta ezt: „Lehet, hogy úgy kezdődött, hogy visszaütött?” Akár én ütök először, akár visszaütök, erőszak-lavinát gördítek magam előtt.

Amikor magamban ugyanúgy meglátom a „tettest”, mint az „áldozatot”, és továbblépve, meglátom mindkettőben az érző, élő embert, akkor van arra esély, hogy előítélet nélkül tudjak odafordulni mindkét fél felé. Újra és újra megtapasztalom, hogy az erőszaktevőnek ugyanolyan mély és jogos szüksége van a megértő figyelemre, mint az erőszak elszenvedőjének!

– Az mondja, hogy ha például, a gyerek megüti a tanárát – amire mostanság van példa – akkor ne csak az „áldozattal” törődjünk, hanem a verekedővel is?

Az erőszakra adott hagyományos válaszunk – az ítélet és a büntetés – csak gyarapítja az erőszakot. A büntetésre a bosszú a válasz. A bosszúálló kezét rövid távon ugyan lefoghatjuk, ám hosszú távon nem jelent megoldást az erőszaktevő kiközösítése, eltávolítása. Amikor megszabadulunk az erőszaktevőtől, lehet, hogy megkönnyebbülünk és magunkban ezt gondoljuk: „Van elég bajom nélküle is!” Mégis, talán érdemes belegondolnunk, hogy ilyenkor valójában csak áthárítjuk a feladatot másra, „Én nem vagyok rá képes, foglalkozzon vele az anyja, a pszichológus, a másik pedagógus, a nevelő intézet, a bíróság…”. Lehet, hogy életünknek ebben a szakaszában, valóban nem vagyunk rá képesek, hogy szembenézzünk ilyen nehézséggel. Ugyanakkor, lehet, hogy ha rászánjuk magunkat, életre szóló élményeket, tanulást, új erőforrásokat kínál számunkra ez a kihívás.

Azért is életbe vágó minderre rájönnünk, mert mindannyiunkban ott él az erőszak. Fel nem ismert gondolatainknak, ítéleteinknek, érzelmeinknek nem lehetünk urai – azok uralnak bennünket, és erőszakos tettekben fejeződnek ki.

Marshall Rosenberg, aki kifejlesztette az Együttérző, Erőszakmentes Kommunikációt, ezt mondja: „Minden fel nem ismert érzelmünk ítéletként, erőszakként jelenik meg… Ítéleteink szükségleteink tragikus kifejezései. Tragikus, mert elzárnak bennünket attól, hogy megkapjuk, amire vágyunk.

Vajon melyik kérést teljesítjük szívesebben: „Lusta, önző alak vagy! Ezerszer megbeszéltük, hogy leviszed a szemetet. Nem érdekel, mit csinálsz, most azonnal vidd le!” vagy ezt: „Látom, hogy mélyen elmerültél abban, amit olvasol. Ha ennek a résznek a végére érsz, levinnéd a szemetet?” Még ha erővel el is érjük, amit akarunk, újabb és újabb csaták várnak ránk, mert az együttműködés felé együttérzés útja vezet.

– Azt hiszem, az ember arra van programozva, hogy a gyenge, az elesett mellé álljon, ne az agresszor lelkével foglalkozzon. Nem így látja?

Igen, az áldozathoz odasietünk, felsegítjük, mellé állunk. Az áldozattal könnyebben is tudunk azonosulni. Kicsi gyerekkorunk óta megkülönböztetjük „a jót és a rosszat”. Az áldozatban a „jót” látjuk, a tettesben a „rosszat”. Az áldozat pedig egészen addig „jó” marad, amíg ő maga bele nem rúg abba, aki nála is gyengébb – hiszen „ezt tanulta az előbb, amikor belerúgtak”! Akkor aztán hiába mondjuk neki, hogy „gondolj arra, milyen volt neked, amikor veled tették ugyanezt!” Hiszen éppen arra gondolt: azért csinálta ő is a másikkal, mert vele is ezt tették!

Gyakran az is nyomon követhető, ahogy az áldozat megteremti, előidézi, vagy akár ki is provokálja az erőszakot. Mi magunk is kerülhetünk ilyen helyzetbe. Ha nem foglalkozunk az érzéseinkkel, a szükségleteinkkel, (ha „fát lehet vágni a hátunkon”) akkor újra és újra az élet alárendelt szereplőjévé válunk!

Többnyire elítéljük a tettest, és keserűen, dühösen, tehetetlenül hátat fordítunk neki, mert szeretnénk magunkat megvédeni. De hogyan tudnánk megvédeni magunkat, ha a hátunk mögé engedjük? Megtudjuk-e tenni, hogy felé fordulunk, és igyekszünk megérteni, milyen indulatok vannak benne…. és meg tudjuk-e látni az indulatok mélyén milyen lévő egyetemes, emberi szükségleteket, amelyek motiválták? Ha túl tudunk lépni egy időre a „jóról és rosszról alkotott nézeteken” – ahogy a XIII. századi költő, Rumi mondja – akkor tettei mögött mindketten valami újat láthatunk meg. Lehet, hogy megdöbbentő lesz, lehet, hogy mélyen felkavaróan hat ránk… és valami olyat tanulhatunk meg, ami hosszú távon is valódi védelmet nyújthat.

Újra és újra igyekszem kilépni a „jó és rossz” ítéletéből, ez az én utam az erőszak megszelídítése felé. Az EMK egyik mottója Rumi verssora: „Túl a jóról és rosszról alkotott nézeteken van egy rét, ott találkozom veled”. Az EMK tréning abban segít, hogy tudatosságot vigyünk életünk azon pillanataiba, amikor a tettes vagy az áldozat oldalára sodródhatnánk.

– Úgy értsem amit mond, hogy van bocsánatos erőszak?

Szeretném megmutatni a különbséget, a „bocsánatos erőszak” fogalma és a tetteshez való odafordulás között. Amikor együttérző figyelemmel fordulok felé, akkor nem a tettét „bocsátom meg” és fogadom el. Az EMK segítségével lehetőségem van a figyelmemet tettek mögötti érzésekre és az életerőt adó szükségletekre fordítani. Pártatlan figyelemmel, odafordulással mind a tettest, mind az áldozatot támogatom abban, hogy tudatára ébredjen, mi motiválta, és tehessen magában egy kis lépést valamilyen más viselkedési forma felé!

Az előbb említette az esetet, amikor azért adunk pulóvert a gyerekünkre, mert mi magunk fázunk. Vajon, nem jogos-e ez, ha mi tényleg jobban tudjuk, hogy télen nem lehet kimenni az utcára nyári ruhában? Hát már ez is erőszak?

Azokban a pillanatokban, amikor azonnal cselekvésre van szükség, (pl. amikor valaki életét kell megvédeni, vagy az a veszély fenyeget, hogy lekéssük a vonatot) nincs helye a megbeszélésnek, azonnal cselekszünk. De, ha hosszú távon szeretnék kölcsönös megértést és együttműködést, akkor bőségesen megtérül az energiám, ha mindkettőnk érzéseinek és szükségleteinek figyelmet szentelünk és a cselekvést közös egyetértésben tesszük. Amikor azonnal tenni kell, és a beszédnek nincs helye, akkor utólag érdemes megbeszélni, mit történt, mit érzünk és mire van szükségünk.

A Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen tanuja voltam, amikor egy magasrangú katonatiszt a következő kérdést tette fel Marshall Rosenbergnek, „Rosenberg úr, ez mind nagyon szép, de tessék mondani, hogyan működne az EMK a harctéren? Ott csak egy ujjammal mutatok a katona felé, amikor kiküldöm az aknamezőre, hogy semlegesítsen egy bombát. Nem fogok vele arról beszélni, hogy hogy érzi magát, és hajlandó-e elvégezni, amire utasítom.” Marshall így felelt: „Egyetértek. Csakhogy azt a bizonyos mozdulatot kétféleképpen lehet érteni. Az egyik így hangzik: „Ez a piszok alak, rám pikkel, engem küld ki megdögleni!”. A másik ezt „hallja” az utasító kézmozdulatból: „Azért küld engem, mert bízik abban, hogy képes vagyok megmenteni a csapatot, és ép bőrrel visszajönni!” Az, hogy melyik jelentés szerint fog mozdulni és milyen jövőképpel indul neki a feladatnak, azon múlik, hogy a front mögött hogyan kommunikálunk egymással.

Amikor kiléptünk a vészhelyzetből, nagy jelentősége van annak, hogy kölcsönösen el tudjuk mondani egymásnak, mi történt, mit érzünk, mire lenne szükségünk. és mit kérünk egymástól. Ez hozzájárul a kölcsönös bizalomhoz és biztonsághoz a jövőre nézve is.

Valószínű, hogy amikor egy diák megüt egy tanárt, már jóval ezelőtt megromlott a kapcsolatuk. Az EMK nem csak krízishelyzetek feloldásában képes „tűzoltásra”, hanem segítségével, olyan együttműködő kapcsolatot építhetünk fel egymás között, amiben elképzelhetetlen egy ilyen erőszakos cselekedet.

– Lehetséges-e másokban megszüntetnünk az erőszakot?

Természetes, hogy ezt szeretnénk! Jó lenne egy „varázsszer” mindenféle erőszakkal szemben! Ha bántó szándék vagy sértődött visszavonulás helyett sikerül valami más mozdulatot tennem, akkor rájövök, hogy lehet ilyen „varázsszerem”. A változást, magamban és a világban is, én magam indíthatom el!

Ha azzal a szándékkal fordulok önmagam vagy valaki más felé, hogy megfejtsem, mi is az a szükséglet vagy erőforrás, ami a szavakat, tetteket motiválja, akkor új választási lehetőségek tűnnek fel mindkettőnk számára.

Az EMK elsajátítható nyelvi eszköztárat kínál. Ebben a kommunikációs folyamatban kitüntetett szerepe van a figyelmes, együttérző hallgatásnak, az ítéletmentes, őszinte én-üzenetnek – amikor gondolataink, ítéleteink helyett, őszintén beszélünk érzéseinkről és szükségleteinkről. Segítségünkre van a kölcsönös tisztánlátásra és megértésre törekvő visszajelzés, a jól időzített, megértést segítő közbevágás, stb. Az ilyen minőségű jelenlétünk feloldja az elkülönülést, a magányt, és képessé tesz minket arra, hogy hozzájáruljunk egymás kölcsönös megértéséhez.

– Az Ön által ismertetett kommunikáció alkalmas lehet az erőszak megelőzésére?

Az együttérző kommunikáció lehetőség az erőszak megelőzésére. Mondok egy példát. Két gyerek egyszerre akar biciklizni ugyanazzal az egy kerékpárral. Összevesznek. A szülő is megjelenik, kétségbeesésében kiabál: „Már megint nem tudtok csendben játszani, nekem kell békét teremteni?!”, és megbünteti az egyiket vagy mindkettőt. Mit tanulnak ebből a gyerekek? „Aki erősebb, az kiabálhat, büntethet.” Azt élik meg, hogy „most sem hallgatta meg őket senki”, nincs lehetőség arra, hogy valóban megértsék önmagunkat és a másikat. Hogyan is tanulhatnák így meg saját konfliktusaik kezelését?

Ha a felnőtt figyelmet szán az ilyen helyzetre, mindkét felet meghallgatva, és segítve, hogy ők is meghallják egymást, hozzájárul ahhoz, hogy a szembenállók egyre jobban meg tudják oldani konfliktusaikat.

A konfliktust nem tudjuk elkerülni, az az emberi élet szerves része. Belső konfliktusainkból megtanulunk döntést hozni, megkülönböztetni az igazat a hamistól, az előremutatót a stagnálástól. Külső konfliktusainkban megtanuljuk, hogy más szempontok is lehetnek, mint amire először gondoltunk. Az erőlködéssel, elkülönüléssel, csalódással, fájdalommal járó győztes-vesztes játszmák helyett megtaláljuk azt a megoldást, ami mindenkinek örömet okoz. Az információ áramlás, amit az EMK eszközei segítenek, ezt a tanulást támogatja.

– Vajon miért keresik a pedagógusok az önismereti továbbképzéseket, mint a grafológia, a mentálhigiénia és az EMK?

Az elmúlt években több száz pedagógus keresett meg bennünket. Ők azok, akik belefáradtak a gondjaikba, de nem adták fel a hivatásukat. Keresik a megoldást, ami segítené őket munkájukban és magánéletükben. Gyakran nemcsak a munkaidő mennyisége, hanem a megoldatlan, lezáratlan helyzetek tömege is kimeríti őket. Aki nincs tisztában önmagával, annak a másokra figyelés, a pedagógiai munka megterhelő feladat. Sok pedagógus ismerősöm, barátom van, magam is gyakran megfordulok iskolákban, s gyakran kimerültnek látom a pedagógusokat. Elhivatottságból választották ezt a pályát, és nem ritkán, a végső kimerültség határán találják magukat. Érzékeny, sebezhető emberekről van szó, akik azért választják az önismeretet nyújtó kurzusokat, mert keresik fáradtságuk, közönyösségük, tehetetlenségük, szorongásuk okát, és a megoldási lehetőségeket. Szeretnének „feltöltődni”.

Legkönnyebben azokat érinti meg az EMK, akik belső indíttatásból jönnek el a tréningre. Aki így van jelen, valószínűleg hamarabb felismeri és átérzi az EMK értékét és könnyebben is alkalmazza az életében. Sokan vesznek részt a munkahely által szervezett tréningeken is, ahol a szervezők elvárják a részvételt. Vannak, akik először idegenkedve, szkeptikusan fogadják a tréninget, és gyakran vagyok tanúja „Aha!” élményeknek is. Ilyenkor boldog vagyok, hogy egyre többen meglátják azt az értéket, ami számomra értelmet ad ennek a munkának.

Egy számítógépes továbbképzésen technikai eszköztárunkat bővíthetjük, a technológiával való kapcsolatunk erősödik. Az EMK tréningen „humán erőforrásaink” erősödnek, érzelmi intelligenciánk fejlődik, és gazdagodik az a szókincsünk amivel kiállunk önmagunkért és ugyanakkor együtt érzünk másokkal. Megtanuljuk például, hogy a kiabálóval szemben állva ne meneküljünk ki a helyzetből, ne adjuk fel magunkat, és ne is kezdjünk el visszatámadni. Képessé válunk arra, hogy figyelmünket, belső erőnket összpontosítsuk, és a megfelelő pillanatban, a megfelelő szavakkal szólítsuk meg a másikat – olyan módon, amire indulatai közepette is szívesen válaszol.

A legjobb szándék mellett is előfordul, hogy mégsem születik egy-egy beszélgetésből kölcsönös megértés. Nem biztos, hogy sok éves minták egyszeriben feloldódhatnak attól, hogy az egyik félben megszületik a szándék a valódi kapcsolatot teremtő párbeszédre. A változás így is elindul a tudatunk mélyén. Segít, ha ilyenkor elvárás nélkül tudunk jelen maradni a kapcsolatban, hiszen az elvárás könnyen erőlködéssé és erőszakká válhat. Ameddig a konfliktus fennáll, lehetőségünk van újra és újra megtenni egy lépést az összehangolódás felé.

A nemzetközi EMK központ honlapja szerint a világ hatvan országában folyik képzés, iskolákban, állami szervezetekben, magánvállalatoknál. Az EMK olyan eszköz, melynek segítségével békességet, tudatosságot, szabadságot teremthetünk magunkban és hozzájárulhatunk ehhez a környezetünkben is.

Köszönetet mondok Borbély Líviának, Kovács Miklósnak, Tóth Andreának EMK társtrénereknek értékes visszajelzéseikért.