Kapcsolódó témák

Kim Eng beszélgetése Eckhart Tolle-val

Kim Eng: Utazásaim során az egyik leggyakrabban nekem szegezett kérdés: “Milyen egy megvilágosodott lénnyel kapcsolatban lenni?”

Miért kérdezik ezt? Talán van valamiféle elképzelésük vagy képük egy ideális kapcsolatról, és többet akarnak tudni róla. Talán az elméjük egy olyan jövőbe szeretné vetíteni őket, ahol ők maguk is egy ideális kapcsolatban élhetnek, és ezen keresztül megtalálhatják magukat.

Milyen egy megvilágosodott lénnyel kapcsolatban lenni?

Mindaddig, amíg az van a fejemben, hogy “van egy kapcsolatom” vagy “egy kapcsolatban vagyok” függetlenül attól, hogy kivel — addig szenvedek. Ezt megtanultam.

A “kapcsolat” fogalmával együtt járnak az elvárások, korábbi kapcsolatok emlékei, és egyéb, személyesen és kulturálisan meghatározott lelki fogalmak arról, hogy milyennek kell lennie egy “kapcsolatnak”. Aztán megpróbálnám a valóságot ezekhez a fogalmakhoz alakítani. És ez sosem működik. És akkor újra szenvedek. A tény az: nincsenek kapcsolatok. Csak a jelen pillanat létezik, és a pillanatban csak a kapcsolódás.

Hogy hogyan viszonyulunk, vagy inkább, hogy milyen jól szeretünk, az azon múlik, hogy mennyire vagyunk mentesek az elképzelésektől, fogalmaktól, elvárásoktól.

Nemrégiben megkértem Eckhartot, hogy mondjon pár szót az ego törekvéséről a “szerető kapcsolatra”. Beszélgetés közben hamar azon kaptuk magunkat, hogy az emberi létezés egyik legalapvetőbb aspektusát taglaljuk. Íme:

Eckhart Tolle: Amit hagyományosan “szeretetnek” hívnak, az az ego stratégiája az önátadás elkerülésére. Valaki mástól várod, hogy megadja azt, ami valójában csak az önátadás állapotában érkezhet meg hozzád. Az ego ezt a személyt használja helyettesítőként, hogy ne kelljen feladnia önmagát. A spanyol nyelv a legőszintébb ebben a tekintetben. Ugyanazt az igét – te quiero – használja, amikor azt mondja: “szeretlek”, és amikor azt: “akarlak”. Az ego számára szeretni és akarni valamit ugyanazt jelenti, míg a valódi szeretetben nincs akarás, nincsen vágy a birtoklásra vagy a másik megváltoztatására. Az ego kiszemel valakit és különlegessé teszi. Ezt a személyt használja, hogy elfedje az elégedetlenség, a “nem elég” állandóan lappangó érzését, a haragot és gyűlöletet, melyek igen közel állnak egymáshoz. Ezek az emberi lényben mélyen gyökerező érzések elválaszthatatlanok az egoista állapottól.

Amikor az ego kiválaszt valamit és azt mondja “szeretem” ezt vagy azt, akkor tudattalanul megpróbálja elfedni vagy eltávolítani az egót mindig kísérő, mélyen lapuló érzéseket: az elégedetlenséget, boldogtalanságot, az elégtelenség oly ismerős érzését. Egy rövig ideig működik is az illúzió. Aztán elkerülhetetlenül elérkezik a pillanat, amikor a kiválasztott, számodra különleges személy többé nem tudja elfedni a fájdalmadat, gyűlöletedet, elégedetlenségedet vagy boldogtalanságodat, melyek oka mind az elégtelenségnek, a teljesség hiányának az érzésében rejlik. Akkor aztán előtör az elfedett érzés, és rávetítődik arra a személyre, akit kiválasztottál és különlegessé tettél – akiről azt gondoltad, majd ő “megment” téged. Hirtelen gyűlöletbe fordul a szeretet. Az ego nem ismeri fel, hogy a gyűlölet a benned lakó egyetemes fájdalom kivetülése. Az ego azt hiszi, hogy ez a személy okozza a fájdalmat. Nem jön rá, hogy a fájdalom abból az egyetemes érzésből fakad, hogy nem vagy kapcsolatban lényed mélyebb szintjével – nem vagy egy önmagaddal.

A szeretet tárgya felcserélhető, ahogyan az egoista akarás tárgya is felcserélhető. Vannak emberek, akik sok kapcsolaton mennek keresztül. Sokszor esnek szerelembe és ábrándulnak ki. Szeretnek valakit egy darabig, míg aztán ez nem működik többé, mert senki sem tudja folyamatosan elfedni ezt a fájdalmat.

Csak az önátadás képes megadni azt, amit szerelmed tárgyában kerestél. Az ego szerint nem kell megadnom magam, hiszen szeretem ezt a személyt. Ez persze öntudatlan folyamat. Abban a pillanatban, amikor elfogadod azt, ami van, valami megjelenik benned, amit eddig elfedett az egoista akarás. Ez a valami a veledszületett, benned lakó béke, csendesség, elevenség. Ez az a feltétel nélküli létező, aki te leglényegedben vagy. Ez az, amit a szerelmed tárgyában kerestél. Te magad vagy az. Amint ez megtörténik, egy egészen másfajta szeretet jelenik meg, amely többé nincs kiszolgáltatva a szerelem és a gyűlölet váltakozásának. Nem választ ki és tesz különlegessé egyetlen dolgot vagy személyt. Még az is abszurd, hogy ugyanazt a szót használjuk rá. Persze megtörténhet, hogy egy szokványos szerelem-gyűlölet kapcsolatban időnként az önátadás állapotába kerülsz. Átmenetileg, rövid időre megtörténik: mélyebb, egyetemesebb szeretetet és teljes elfogadást tapasztalsz meg, amely néha egy egyébként egoista kapcsolaton is átragyoghat. Ám ha nem tartod fenn az önátadás állapotát, akkor ezt újra elfedik a régi egoista minták. Tehát nem állítom, hogy a mélyebb, valódi szeretet nem jelenhet meg néha, még egy egy szokványos szerelem-gyűlölet kapcsolatban is. De ritka, és általában rövid életű.

Amikor elfogadod azt, ami van, akkor valami mélyebb jelenik meg, mint ami van. Úgyhogy kínozhat a legtépőbb külső vagy belső dilemma, a legfájdalmasabb érzések vagy helyzetek, abban a percben amikor elfogadod ami van, túllépsz rajta, túlhaladod. Még ha gyűlöletet érzel is, abban a percben amikor elfogadod, hogy ezt érzed, túllépsz rajta. Lehet, hogy még ott van, de te hirtelen egy mélyebb szinten találod magad, ahol ez már nem annyira számít.

Az egész jelenségvilág az ellentétek közti feszültség miatt létezik. Forró és hideg, növekedés és leépülés, nyereség és veszteség, siker és kudarc, a polaritások melyek a részei létezésnek, és persze részei minden kapcsolatnak.

KE: Akkor helytálló azt mondani, hogy sosem szabadulunk meg a polaritásoktól?

ET: A forma szintjén sosem szabadulunk meg a polaritásoktól. Az önátadás által azonban túlléphetünk rajtuk. Ekkor kapcsolatba kerülünk saját magunk mélyebb szintjével, ahol a polaritások nem léteznek többé. A külső szinten persze továbbra is jelen vannak. Bár még ott is megváltozik valami a módban, ahogyan a polaritások megjelennek az életedben, mikor az elfogadás vagy önátadás állapotában vagy. Jóindulatúbban és gyengédebben jelentkeznek.

Minél kevésbé vagy tudatos, annál inkább azonosulsz a formával. Ez a tudattalanság lényege: azonosulás a formával, legyen bár külső forma (egy helyzet, hely, esemény vagy tapasztalás), gondolati forma vagy érzelem. Minél jobban kötődsz a formához, annál kevésbé adod át magad, annál szélsőségesebbnek, erőszakosabbnak vagy durvábbnak tapasztalatod meg a polaritásokat. Vannak olyan emberek ezen a bolygón, akik szinte pokolban élnek, és ugyanezen a bolygón olyanok is, akik viszonylag békés életet élnek. Azok is megtapasztalják a polaritásokat, akiknek a bensőjében béke honol, de sokkal jóindulatúbb változatban, nem olyan szélsőségesen, ahogyan sokan még mindig. Tehát valóban megváltozik a polaritások megtapasztalásának módja. Magukat a polaritásokat nem lehet megszüntetni, de azt mondhatjuk, hogy az egész univerzum valahogy jóakaratúbbá válik. Nem olyan fenyegető többé. A világ nem tűnik olyan ellenségesnek, amilyen ellenségesnek az ego számára tűnik.

KE: Ha a tudatra ébredés, vagy a tudatra ébredt állapotban élt élet nem változtatja meg a dolgok természetes rendjét, a dualitást, az ellentétek közti feszültséget, akkor mit tesz a tudatra ébredt állapotban élt élet? Van-e hatással a világra, vagy csak az egyes ember világról alkotott szubjektív tapasztalatára?

ET: Amikor az önátadás állapotában élsz, valami rajtad keresztül átjön a dualitás világába, ami nem ebből a világból való.

KE: Ez ténylegesen megváltoztatja a külső világot?

ET: A belső és a külső világ végső soron egy és ugyanaz. Amikor már nem ellenségesen éled meg a világot, nincs többé félelem, és amikor nincs többé félelem, akkor másképpen gondolkozol, beszélsz és cselekszel. Megjelenik a szeretet és a könyörületesség, és hatni kezd a világra. Még ha konfliktushelyzetben találod is magad, béke áramlik a polaritások felé. És akkor valami tényleg megváltozik. Vannak tanítások és tanítók, akik szerint semmi sem változik. Ez nem így van. Valami nagyon fontos igenis megváltozik. Ami túl van a formán, átragyog rajta, az örök átragyog a formán ebbe a formavilágba

KE: Mondhatjuk azt, hogy az ellenrerakciónk hiánya, ezen világ ellentéteinek elfogadása az, ami az ellentétek megjelenési módját megváltoztatja?

ET: Igen. Az ellentétek továbbra is jelen vannak, de te már nem táplálod őket. Nagyon fontos az, amit mondtál: a “reakció hiánya” azt jelenti, hogy nem táplálod a polaritásokat. Ez azt jelenti, hogy gyakran megtapasztalod a polaritások összeomlását, például konfliktushelyzetekben. Egyetlen személyből, egyetlen helyzetből sem gyártasz “ellenséget”.

KE: Tehát az ellentétek, ahelyett hogy megerősödnének, meggyengülnek. És talán így kezdenek feloldódni.

ET: Így van. Ha így élünk, az a világ végének a kezdete.