EMK és kapcsolódó írások

Gyermekeinkkel kapcsolatban – egy Waldorf-pedagógus naplójából

Részletek Fábián Nóra, Waldorf pedagógus, EMK-naplójából

2010. április-május

Az első EMK-s élményemért hét évvel ezelőttre nyúlok vissza. Miután “A szavak ablakok és falak” c. könyvet elolvastam, nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal vettem részt Hava egy akkori hétvégi tréningnapján. Távoli emlék már — ami megmaradt belőle: a mozgásos gyakorlatok, Hava nyílt, őszinte tekintete, és egy akkor megszületett gondolat, hogy milyen másképpen is alakulhattak volna addigi beszélgetéseim, vitáim, ha mindezt tudom, hogy ennyire másképpen is lehet viszonyulni az emberekhez! Mennyi fájdalmas helyzettől kímélhettem volna meg magam!Néhány év múlva egy induló Waldorf-iskolába kezdtem el munkálkodni tanárként. Az első évben sok hidegzuhany ért: gyerekekkel és a szülőkkel való konfliktusaimban, a gyerekek egymás közötti konfliktus-helyzeteiben tehetetlennek éreztem magam. Rengeteg erőmet vették el a „lelki vergődések”, melyek igen ritkán vezettek igazi, mindenki számára békét hozó eredményre. Sok szemrehányással illettem magam, mert szerettem volna türelmesebb lenni egyes gyerekek viselkedésével kapcsolatban. Nagyon vágytam rá, hogy ne csupán saját érzelmeimnek teret adva reagáljak, hanem felismerjem a gyerekek lényét, igényét, és így tettüknek okát. Másrészt erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy mikor, mennyire és miképpen léphetek be a gyerekek egymás közötti konfliktusaiba úgy, hogy lehetőleg mindenki megértésre találjon, és egy közös, békét hozó megoldás is születhessen.

Még év közben újra megérintett az EMK szele: az egyik szülői esten egy számomra kilátástalan helyzetben közvetítőnek kértem fel Brigit, aki EMK-társtréner. Teljes feloldást nem hozott ez az egyszeri alkalom, ám úgy sejtem, fontos volt akkor újra meglátnom azt, hogy milyen odaadással és elfogadással fordul az EMK-t gyakorló ember a másik érzéseinek és szükségleteinek megismerése felé.

Újra tanulni kezdtem az EMK-t. Egyre gyakrabban sikerült a következő hetekben, hónapokban személyes helyzeteimbe bevinni ezt a fajta együttműködést; még ha sokszor csak csíráiban is, pl. csak az éppen kavargó érzést sikerült megfogalmaznom, vagy ha a másik fél szükségleteinek „visszamondásában” nem is voltam elég kitartó, mégis sikerként éltem meg, hogy lassanként képes vagyok kitörni azokból a gondolkodási sablonokból, melyek addig az önmagamhoz és másokhoz való viszonyulásomat jellemezték. Észrevettem, hogy a gyerekek másképpen figyelnek, ha hangulatomban és szavakban EMK-s figyelemmel fordulok hozzájuk. Viselkedésükön és figyelmükön rögtön tükröződik, ha sikerül az EMK áramlásába terelnem egy-egy konfliktust. Megnyugszanak, és láthatóan jólesik nekik ez a fajta figyelem. A legérzékenyebb, legnyugtalanabb gyerekek az osztályban, akik sok fejtörést okoznak szüleiknek, tanáraiknak egyaránt, érezhetően együttműködőbbé és nyugodtabbá váltak, ha valóban sikerült ítéleteimet és érzelmeimet félretéve csak az ő érzéseikre és szükségleteikre hangolódnom. Igaz, túlságosan hosszan nem tudtak figyelni a mélységei miatt jellemzően hosszúra nyúló EMK-s beszélgetéseknél – később rájöttem, a gyerekeknél egyáltalán nem fontos mindent kimondani, sokszor önmagában az EMK-s hangulat, légkör megteremtése is elegendő – ami pedig az én benső lelki feladatom az adott helyzetben. S ami bevallom, gyakran nem megy könnyen. Mégis, felszabadító, frissítő érzés ilyen módon kapcsolódni hozzájuk, s határozottan kevesebb energiám folyik el, mint a korábbi „stratégiáknál”. Az eddig tapasztaltak lelkesítenek és bizalommal töltenek el. Közelebb kerülök önmagamhoz és másokhoz.

A történethez egy másik fontos kérdéskör kapcsolódik számomra: az EMK tanítása. Kétségtelen számomra, hogy szükséges az empátiára, együttműködésre tanítani a gyerekeket; s ez a Waldorf-kerettanterv célkitűzései között is szerepel. Eddigi értésem szerint e tanterv nem ad meg konkrét, direkt módszert , hanem a tanító személyisége, valamint a tananyag sokrétű művészi feldolgozása, a gazdag játékhelyzetek, az elhangzott történetek nevelő hatása ad lehetőséget a szociális morál, az empátia és együttérzés fejlesztésére. Vagyis, mintha elsősorban közvetett módon lehetne ezen erények kifejlődését elérni. S mi a helyzet a szünetben, órákon felmerülő konfliktusokkal tanár-gyerek, gyerek-gyerek között…?

A felnőtteknek szóló tréningek fejlesztik a tudatosságot, objektív megfigyelést, érzések megnevezését, megkülönböztető készséget, a „kívülről ránézés” képességét. Mikortól lehet, „szabad” ilyenre tanítani a gyerekeket, mely életkortól reális elvárás irányukba, hogy rá tudjanak nézni ilyen módon önmagukra, belső történéseikre illetve társaikra? Mikor fejlődik ki a gyerekben ez a készség? S amíg nem, addig mennyit, miképpen tudunk bevinni az EMK-ból a tanításba?

Megfigyeléseim a Kisgöncöl Waldorf Iskola 2. osztályában, a 2009-10 tanévben, 8 – 8,5-éves gyerekekkel, az EMK közvetlen tanítása során.

Fésűs Éva: “Mese az ibolyáról” című meséjét mondtam el nekik egy napon, majd néhány nap múlva rögtönzött dramatikus játékban jelenítettük meg a történetet. Én meséltem, ők mozogtak, játszottak. Bizonyos helyeken jelzésemre egy „varázshang” (triangulum) megszólalt, mire az összes szereplő szoborrá változott, s ekkor feltettem a kérdést: “Mit érzett ekkor vajon az ibolya…?”, “Milyen érzés lehetett a mókusban mikor ez történt?” stb. A gyerekek láthatólag élvezettel találgattak, keresgélték a szavakat, s bizony sokszor annyiban állapodtak meg, hogy „jó” vagy „rossz” érzés lehetett – ilyenkor tovább kerestünk, hogy pontosan melyik jó/rossz érzés lehetett az..? Kiderült számomra, hogy bizony két-három szóra korlátozódik, amit érzésként meg tudnak nevezni a gyerekek, ám ha előhozakodtam egy-egy „különlegesebb” szóval, pl. csalódott, megkönnyebbült, néhány gyereknek mindig felcsillant az ismerősség fénye a szemében. Közben írtam az összegyűjtött „jó” és „rossz” érzéseket kis lapcsíkokra, amelyeket azután egy-egy gyerek szorongatott a kezében. A játék után valaki hangosan megjegyezte: „Ez egy jó játék volt”. A következő napokban a falra kiragasztott érzésgyűjtemény körül álldogáltak, betűzgették őket. Az ibolyás mese további feldolgozásaként házi feladatnak adtam, egy, a meséből való, számukra kedves, fontos jelenet lerajzolását. Másnap együtt időrendi sorrendbe rendeztük a rajzokat, s közben átismételtük az összegyűjtött érzéseket. Nagyon sokra emlékeztek, pontosabban, minden érzésre volt egy-egy gyerek, aki emlékezett — gondolom attól függően, hogy kit, melyik jelenet fogott meg. Már közel tíz perce folyt így a visszaemlékezés, mikor észrevettem, hogy az egyik kisfiú mindvégig az érzésgyűjtemény táblácska mellett áll, és nagyon élénk gesztusokkal, de némán mutogatja már előre, hogy melyik rajznál, melyik érzések jönnek. Meglepődtem, mert ez a kisfiú ilyen jellegű külön szerepléseket eddig nemigen tett; egyébként egy nagyon érzékeny ám érzései felett már nagyon fiatalon uralkodni igyekvő, elsősorban intellektualitására hagyatkozó fiúról van szó – s most egyszerre odacövekelt az érzés-táblácska mellé és lelkesen mutogatja, kimondás nélkül, hogy melyik szereplő, mikor, mit érzett. És mindenre jól emlékezik. Ez a kép nagyon erősen megmaradt bennem.

A falon kiállított érzés-gyűjteményt még olykor kiegészítgettük, illetve többször oda fordultunk segítségért, ha egy történet szereplőjének az érzését kerestük. Megfigyeltem, hogy a ritkábban használatos érzés-megnevezések elfelejtődtek, mégis mindegyik érzést megjegyzett valaki, és azt gyakran nem is éppen a megfelelő helyen boldogan hangoztatta (pl. zsémbes ) – mintha az az érzés vagy szó valamiért különösen fontos lenne számára. Egyes gyerekek nagyon könnyen ráhangolódtak az érzés-árnyalatokra és élvezettel, jó beleérző képességgel keresték meg az adott helyzetre leginkább illő érzést.

Egy érzelmileg erősen felkavaró napon jó és rossz érzéseket próbáltunk megfesteni. Arra kértem őket, képzeljék el, milyen lenne egy-egy az érzés lefestve. „De azt hogy kell….? Mit kell most csinálni?” – kétségbeesett, tanácstalanságot tükröző kérdések hangzottak fel innen-onnan, ezért felmutattam nekik, amit a saját felkészülésem során festettem előző nap – találják ki, melyik, milyen érzés lehet… Jól ment a dolog, utána már belesimultak a szokatlan feladatba, és ketten többször is kértek új lapot, hogy még további érzéseket is megfesthessenek.