Archívum

Búcsú Popper Pétertől

Sokan fájlaljuk hiányát a szeretetteljes mesemondónak, aki könyveiben, előadásaiban legbölcsebb. legigazabb énünk szavait mondta ki.

Az én életem legválságosabb pillanatában apai szerepet töltött be, aki túllátott a fizikai megjelenésen és valami nagyobba vetette bizalmát, mint amit én 1994-ben el tudtam volna képzelni magamról. Megviselt arcomba nézve mondta, hogy “nevetnek a szemeid”…

Évekig éreztem gondoskodó, szabadságot adó figyelmét és bizalmát.

Sorsdöntő volt a támogatása abban a pillanatban is, amikor 1995 márciusában azzal fordultam hozzá, hogy “…Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek…”. Elvállalta, hogy Alapítványunk tiszteletbeli elnöke legyen. Lelkesedésével támogatott az 1996 májusi konferencia létrehozásában.

Hálásan köszönöm az Életnek, hogy megismerhettem őt.

Popper Péter előadást tart az 1996. májusi "Keresztutak - az ember teljességéért" konferencián

Életvezetés – Popper Péter: “A belső utak könyve” oldalairól

Az egyik legnépszerűbb magyar pszichológus, Popper Péter 77 éves korában hagyott itt bennünket.

Utolsó interjúját olvashatod itt.

A teljes beszélgetés a szerző most megjelent Szembeszélő című könyvében olvasható.

Sokfelé járt a világban, tanított Indiában, Izraelben, Amerikában, élt buddhista kolostorban, jógaközpontban is. De mindig hazajött, mivel magáénak vallja egy római bölcs mondását: csupán égboltot cserél és nem lelket, aki áthajózik a tengeren. Popper Péter sokáig „tudatködben” élt, huszonhat éves korában aztán gyökeres fordulatot vett az élete, mivel rájött, sorsa is van az embernek. Nem minden rajta múlik. Elkerülték a nagy szenvedélyek, ennek ellenére többször nősült, saját bevallása szerint azonban nem sikerült ideális családot alapítania. Számára fontosabb az egyedüllét, olykor a magány. Legjobban a kimaradt helyzeteket sajnálja. Arra elég korán rájött, hogy fel kell vállalni az önmagával való szembenézést, ezért évekig képes volt alávetni magát pszichoanalízisnek. Most én is megpróbálom belőle előcsalogatni titkait.

– Milyen az élet?

– Hú, ez kemény kérdés! Ami először eszembe jut: bizonytalan. Az élet néha gondokat és meglepetéseket is tud hozni. Tele van bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal. Már döntéseinknél is rengeteg a befolyásoló tényező, képtelenek vagyunk számba venni őket. Mondjuk, Béluska halálos szerelemben elveszi feleségül Tündikét, három év múlva a válóperen meg már egymásra sem tudnak nézni. Ezt csak példának hoztam fel, mennyire bizonytalanok a döntések és a választások. A világ állandó mozgásban van. Sokan nagyon rosszul tűrik, és bizonyosságra vágynak. Lám, mennyire változó az életük, azzal telik el, hogy stabil pontot keresnek, amibe bele lehet kapaszkodni. Ezt gyakran vélik megtalálni, aztán kiderül, hogy nem így van.

– Nincs ideális állapot?

– Én ezt annak tartom. Iszonyú unalmas lenne a teljesen stabil, megtervezhető élet. Ha volna olyan jós, akiről az a hír járja, hogy minden jóslata beteljesedik, szerintem éhen halna. Ugyanis azt senki nem akarná tudni, mikor és milyen betegségben fog felfordulni. A jóslásnak van egy játéka: vagy bejön, vagy nem. S ez a fajta bizonytalanság adja azt a kiszámíthatatlan élvezetet, amiért a legtöbb ember mégiscsak szereti, ha jósolnak neki. Nézzük csak a depressziót, melynek egyik tünete, hogy a beteg kiesik a múlt, jelen és jövő hármasságából. Ha valaki depressziós, azt gondolja, a jövője ugyanolyan lesz, mint a jelene, netán ugyanolyan, mint a múltja. Kimerevedik számára az idő, és ezt nagyon nehéz elviselni. Nincs perspektívája, teljesen megváltozik az élete.

– Minden rajta múlik?

– Nem. Ellenkezőleg: kevés múlik rajta. De ettől is megváltozik, jól vagy rosszul érinti a sorsát. Egy régi legenda szerint Salamon király gyűrűjébe ez volt vésve: „Minden elmúlik.” Amikor szomorú volt, ránézett a feliratra, és tudta, a szomorúság el fog múlni. S amikor boldognak érezte magát, akkor is elolvasta, és azt is tudta, a boldogság sem tart örökké. A „minden elmúlik”, a „minden változik” elfogadása borzasztóan fontos eleme az életünknek. Egyetlen vallást ismerek, melynek ez a kiindulópontja, a buddhizmust.

– Szoktál ilyen kérdéseken gondolkodni?

– Az én életemre vonatkoztatva?… Huszonhat éves koromig egyfajta tudatköd vett körül, tele voltam illúziókkal, de lassan feloszlottak ezek a lila felhők. A változó világgal – és benne a saját változásaimmal – békét kell kötni, nem pedig lázadozni ellene. Rájöttem, ha nem akarok megkeseredett ember lenni, el kell ezt fogadnom.

– Lehet békét kötni?

– Békét kötni lehet, de elveinket megtagadni nem. Ez két különböző dolog. Ha mindig meg kell tagadni önmagamat tizenöt, húsz, harminc évvel ezelőtti tetteim miatt, akkor az életem mozaikokra esik szét, és nem lesz belőle folyamatos azonosságtudat, hogy ez én vagyok. Gyerekkoromból emlékszem egy jelenetre: önfeledten szaladgáltam a parkban, édesanyám meg békésen kötögetett egy padon, majd amikor elhasaltam, odarohantam hozzá és nagyokat sóztam rá, mi az, hogy nem tudott rám vigyázni. Néha elgondolkodom azon, hogy venné ki magát, ha majd meghalok, számon kérném a Jóistent, miért nem vigyázott rám jobban.

– Öröm és bánat. Melyiket könnyebb átélni?

– A bánatot. Elég fiatalon kapcsolatba kerültem a pszichoanalízissel. Egyik alkalommal azt kérdezte tőlem az analitikusom, Liebermann Lucy, mennyit szoktam örülni egy héten. Első blikkre elég hülyén hangzott, de aztán rájöttem arra, hogy ez nagyon komoly kérdés. Mennyi örömöm van nekem? És mennyi negatív érzésem? Be kellett látnom, hogy a negatívumokra sokkal érzékenyebbek vagyunk. Egy buddhista gyakorlat arra tanít, hogy a nap végén, lefekvés előtt emlékeztető szavakban írd fel, mi az, amin felizgattad magad, mi esett rosszul, mi háborított fel. A hét végén nézd végig, s ami érzelmileg közömbös, húzd ki. Aztán egy hónap elteltével tedd meg ugyanezt. Látni fogod, mennyit izgatod magad fölöslegesen olyan dolgok miatt, amelyek nem érnek meg semmiféle izgalmat. Mégis: egy adott pillanatban ezek kerekedtek felül. Ismerek olyanokat, akik számára a rossznak van valóságértéke, ha jó történik velük, azt álomszerűnek tartják. Ezeket az embereket elneveztem örömgyilkosoknak.

– Azok meg milyenek?

– Családunkban egy kisfiú pingpongasztalra vágyott, egyik karácsonyra megvettem neki. Nagyon örült neki, a nagymama első reakciója, pedig az volt, hogy fogja zavarni a szomszédokat a labda pattogása. Na, ilyenek az örömgyilkosok!

– Akkor a média is örömgyilkos? Ha megnézünk egy híradót, jó híreket nem látunk benne…

– Ki nézne olyan tévét, ahol csupa jó híreket sugároznak?… Egy anekdota szerint a recski fogolytáborban Faludy Györgyöt időnként arra kérték a rabtársai, hogy meséljen már valami jó történetet, az sem baj, ha nem igaz. Átültetve a mai televíziózásra, így festhetne a dolog: mondjon már valaki rosszat, az sem baj, ha igaz.

– Nekem tetszik, amit az előbb mondtál, hogy buddhista szokás módjára írjuk össze a bajainkat, aztán egy idő után gondoljuk át újra. Saját magadon kipróbálod az általad alkalmazott módszereket?

– Soha nem nyilatkozom olyasmiről, amit nem próbáltam ki. Egy időben én is irkáltam a negatív benyomásokat, de aztán abbahagytam, mert megértettem, hogy ezek jelentéktelen dolgok, nem érdemes miattuk folyton a belső nyugalmam védelmére kelni. Ennek ellenkezőjét is megtapasztaltam Indiában, egy jógaközpontban, ahol hihetetlen békében telnek a napok, távol a világ zajától, adományokból éldegélve. Itt nincs, ami megtámadná az ember lelkét, miközben Pesten naponta zavarják meg az ott élők pszichés nyugalmát.

– Mégis inkább ezt választjuk. Ennyire jó nekünk Magyarország?

– Jó vagy nem jó: ide tartozunk. Mindennél fontosabbak a gyökerek. Azt gondolom, aki a saját hazájában nem találja meg a lelki nyugalmát, a szellemi útját, sehol máshol a világon, még Tibetben sem fogja megtalálni. Terentius római filozófusnak igaza van, amikor azt mondja, hogy csak égboltot cserél és nem lelket, aki áthajózik a tengeren. Ezt én is megéltem indiai tartózkodásaim során.

– Mert hit nélkül nem megy, ugye?

– Az emberek többsége a hitről vallási értelemben gondolkodik, én sokkal tágabban értelmezem. Elhiszem, hogy a mikroszkóp alatt látható kis vonalkák vírusok. Elhiszem, hogy Nigéria egy afrikai ország. Elhiszem, hogy a szüleim nem örökbe fogadtak, hanem saját gyermekük voltam. A hit átszövi az életünket. Amint a vallásos hit is, ami az állandóan változó világon túl stabil szellemi szintet jelent. Pál apostol szerint a hit alapja a remélt dolgok megélése valóságként. Ha én ezt nem remélem, hanem úgy érzem, hogy biztosan így van, akkor félig már hívő vagyok. Amennyiben a földi fizikai létezésen kívül az ember elismer egy szellemi létezési formát is, ezzel megalapozhatja a saját hitét, ami viszont kételkedés nélkül nem működik. A buktató abban áll, hogy a hívő könnyen fanatizálódhat. Az pedig előbb-utóbb gyűlöletbe, agresszióba fordul. Aki másként gondolkodik, más erkölcsöt és hitet vall, különbözik a politikai felfogása, nem lehet jó ember. Rossz. Gonosz. Sátán. És máris ott tartunk, hogy el kell pusztítani. Íme, a magyarázat arra, miként lesz a szeretett vallásból inkvizíció.

– Változik a hit, változik a szeretet. Nem lehet egyforma.

– Ebben igazad van. A kérdés csak az, az ember hogyan viszonyul a saját változásaihoz és környezete változásához. Elfogadja? Vagy nem fogadja el?

– Te elfogadod?

– Ma már elfogadom. Ehhez kell egy életútnyi tapasztalás, és meggyőződés arról, hogy gyakran a rosszból is valami jó bontakozik ki. Sosem kell biztosan ítélkezni, és nem kell pánikba esni. Az egyetemen volt egy nagypofájú évfolyamtársam, aki a Rákosi-rendszerben belekeveredett egy politikai perbe, le is csukták. Évtizedek múltán írt egy levelet, melyben beszámolt az életéről. A börtönben megtanult angolul, majd szabadulása után sértett emberként disszidált. Amerikába került, nyelvtanár lett, egy Csendes-óceáni szigeten kapott állást. Családot alapított, és az óta is boldogan él. Annak idején sokat vitatkoztunk arról, meg van-e írva előre a sorsunk. Nos, ez a hajdani ismerősöm levelében tisztességgel megírta, amikor azt gondolta, vége az életének, akkor zötyögött át a váltókon az élete más sínekre. Nekem szegezte a kérdést: rossz történt vele vagy jó? Valóban nagy kérdés!

– Én hiszek a sorsfordulókban.

– Én is. És abban is, hogy az én szakmámban nem lehet a sors ellen gyógyítani. Ha nincs benne valakinek a karmájában, hogy meggyógyul, akkor hiába akarom meggyógyítani. Az elején azt kérdezted, milyen az élet. Az eddig elmondottak alapján az derül ki, hogy bonyolult. Mindazonáltal színes, szórakoztató és abszurd. Sokszor nem lehet megállni nevetés nélkül.

– Min nevettél legutóbb?

– Azt olvastam egy újságcikkben, hogy lépjünk ki az Európai Unióból és alakítsuk meg az Ázsiai Uniót. Hogy ez mekkora szamárság! A hasamat fogtam a röhögéstől! Ha valaki ilyen abszurditást hirdet, az engem nem bosszant, hanem szórakoztat.

– Szenvedélyes vagy?

– Hűha! Inkább indulatos. A nagy szenvedélyektől – sajnos vagy szerencsére – a szerelmet kivéve megkímélt a sors. Ám a szerelem is ritkaság volt az életemben. Egyszer-kétszer heves érzésekkel beleszerettem valakibe, de ez nem volt gyakori. Talán mások is így vannak ezzel, de mivel valaki kitalálta, hogy tisztességes nő vagy férfi csak szerelemből fekszik le, ezért mindent kineveznek szerelemnek. Egy tetszést, egy megkívánást, egy erotikus vonzódást. És akkor itt vannak a fiatalok, akik sűrűn váltogatják a partnereiket. Nem gondolnám, hogy hétről hétre újabb szerelembe lehet esni. Ez már érzelmi hazugság.

– Nem csak a szerelemben lehet szenvedélyes az ember…

– Persze, én is sok mindent kipróbáltam. Kártya, rulett, politizálás, munka – ezeket is lehet szenvedélyesen művelni. Radnai Béla pszichológus a tanárom volt, később barátok lettünk, néha jókat dumáltunk egy kricsmiben. Mindketten azt vallottuk, hogy valamit vagy könnyedén csinálunk, vagy sehogy. Sajnáltuk azokat, akik évtizedeken át zsíros kenyéren éltek, csakhogy felépíthessék családi üdülőjüket, s amikor végre felépült az üdülő, meghalnak infarktusban. Nem kell a lelki görcs! Fő a lazaság! Egy zen-buddhista bölcs a halála közeledtével azt mondta a tanítványainak: „Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek.”

– Ez a fajta kiegyensúlyozottság adhatja a lelki nyugalmat. De mi vezethet oda?

– Először is azt kell elfogadtatni magammal, hogy sem a saját életemben, sem a másokéban nem lehetek sorsirányító. Ekkora hatalommal nem rendelkezem. Pszichoterápiás programban sokszor találkozom neurotikus emberekkel, akik mások halálát kívánták. Aztán úgy megijednek saját maguktól, hogy ha húsz percet késik a hozzátartozójuk, már autóbalesetről fantáziálnak. Csupán arról van szó: nem lehet ekkora erejük mások felett, sőt önmaguk felett sem. Az embernek nem történhet olyan könnyen végzetes baja, mint ahogyan azt felépíti magában. Nem sorsalakító, legfeljebb eszköz a sors kezében. Egy hisztériás nő ijesztgetheti azzal a partnerét, ha elhagyja, öngyilkos lesz, de az nem feltétlenül az illető férfi fontosságát jelenti, hogy miatta a halált is választhatja valaki. Ebben az esetben a lelki labilitás a kiváltó ok. Nem hangzik jól, de az az igazság, én nem szeretem az áldozatos embereket. Amikor egy anyuka ráterheli a családjára, hogy feláldozta értük az életét, az szorongást és bűntudatot kelt a többiekben. A szerénység sokkal nagyobb biztonságot ad. Nem azért fognak bennünket halálunk óráján felelősségre vonni, miért nem lettünk olyanok, mint Mózes vagy Assisi Szent Ferenc. Légy hű magadhoz – ahogyan azt a Hamletben Polonius is mondta.

– Mindenkinek nem felelhetünk meg!

– Nem bizony. A Föld lakossága lassan megközelíti a hétmilliárdot. Nem lehetek mind a hétmilliárd ember szemében jó, de legyen nekem elég, ha vannak néhányan, akik elfogadnak. A hatalomvágy mindig rengeteg hamis elemet visz az emberek életébe. Például a bukástól, a kudarctól való szorongást. Aki nem bírja elviselni, hogy veszít, ne kártyázzon. Aki nem bírja elviselni, hogy kiüthetik, ne menjen bokszolni. Ez ennyire egyszerű.

– Pályád során millió tanácsot adtál másoknak. De előfordult-e, hogy neked volt szükséged lelki támaszra?

– Voltak mestereim, akiket felvezetőknek neveztem. Segítettek feljutni egyfajta életismeret, életbölcsesség szintjére, aztán magamra hagytak. Eltávolodtunk egymástól, esetleg meghaltak. Mehettem tovább a saját fényemnél, ha volt, vagy botladozhattam a sötétben. Egyik felvezetőm volt a mozgásterápiában világhírűvé vált Pető András, akinek egy ideig asszisztense lehettem. Rengeteg bölcs mondatot hallottam tőle, amit aztán a magánéletemben kamatoztathattam. Mondta például, ha egyszer abban a szerencsében lesz részem, hogy két nő marakszik értem, semmit nem kell tennem, mert úgyis az agresszívebb nő visz el, s az nekem jó lesz. Máskor megkérdezte, miért van rossz kedvem, mire én bizalmasan megosztottam vele, hogy féltékeny vagyok a barátnőmre, ráadásul nem ok nélkül. Végighallgatott, és megjegyezte: „A szerelmed lehet, hogy negyven év múlva halott lesz, és te ezt a kis örömet is irigyled tőle?” Egy másik szellemi vezetőmtől, Török Sándor írótól azt tanultam, hogy ha belekezdek valamibe, már a kezdéskor ne legyenek kétségeim. Legalább a kezdetkor egyértelműnek kell lenni. Ellenkező esetben ugyanis nem szabad nekifogni. Hosszan tudnám még sorolni, mi mindent kaptam útravalóul. Persze nem minden épült be a lelkembe.

– Ellenségeid voltak?

– Voltak és vannak. És örülök, hogy voltak. A rossz karakter biztos jelének tartom, ha valakinek nincsenek ellenségei. Szerintem nem lehet mindenkinél jó lenni, nem lehet minden elvárásnak megfelelni. Nem vagyok vallásos ember, de azt nagyon komolyan vettem, hogy Isten azt mondja, a bosszú az enyém, vagyis a bosszú gondolata sokszor igazságos, de mégsem szabad megtenni, mert bumerángként visszaüt. Ellenségem lehet, de ne ártsak neki. Én csak kétfajta bűnt ismerek. Az egyik: értelmetlen szenvedés okozása valakinek. A másik: nem csillapítani szenvedést, amikor lehetőség lenne rá. Ha ezt a kettőt szem előtt tartjuk, nincs baj a lelkünkkel, az erkölcsünkkel.

– Ha alszunk rá egyet, elszáll a bosszúvágyunk…

– De attól még az ellenségeim ellenségek marad. Ezt tudomásul veszem, és elkerülöm őket. Megpróbálom kiiktatni az életemből a velük való együttműködést és kapcsolattartást. Sosem mentem bele buta harcokba, küzdelmekbe, rágalmazásokba, gyűlölködésekbe. Ezekbe ugyanis bele lehet zülleni. Egy idő után kihalt belőlem az indulat. Tudtam, hogy ez vagy az az ember nem szeret. Na és? Nem szerethet mindenki. Azért sem engedtem meg magamnak negatív akciókat, mert magamat sajnáltam, nehogy már a saját gonoszságom áldozata legyek. Meggyőződésem, hogy érzelmekkel, gondolatokkal is lehet bűnözni. Nem szerethetem holnaptól azt, akit utálok. Nem tarthatom erotikusan vonzónak azt, aki ellenszenves. Érzelmeinknek nem parancsolhatunk. Régebben erről sokat vitatkoztam egy pap barátommal. Ha látok egy csinos csajt az utcán, és elgondolkodom azon, milyen jó lenne vele lefeküdni, az még nem paráznaság. Ha átfut rajtam egy dühös gondolat, hogy valakit legszívesebben agyoncsapnék, attól még nem vagyok gyilkos. A pap részben igazat adott nekem. Ezek csak olyanok, mint egy átsuhanó madárraj. De ha beleegyezel, hogy mint negatív indulatok fészket rakjanak az ereszed alatt, szaporodjanak, azért már felelsz.

– Mi fájdítja meg leginkább a szívedet?

– Egyre nehezebbeket kérdezel… A kihagyott helyzetek. Babits Mihály Az életemet elhibáztam című versében így fogalmazott: „Ó, mennyi szépre, mennyi jóra / lett volna bennem késve mersz! / De hasztalan töpreng az óra, / ha ihletet nem ád a perc.” Igen, az elherdált pillanatok… Lehet, hogy ez nem több annál, mint amit a kereszténység a jóra való restségnek nevez. Nem kellett volna annyiszor hagynom, hogy a rossz dolgok megtörténjenek.

– Szakmai vagy magánéleti hiányokról beszélsz?

– Mindkettőről. A szakmában kevesebb, a magánéletben több. Nézzük például a szerelmet. Volt, hogy nem vettem észre, hogy egy hölgy szerelmes belém, s amikor erről később értesültem egy barátnőjétől, bizony belesajdult a szívem, nem kellett volna kihagynom. Egyetemista koromban közöltem egy lánnyal, hogy én nem élek rohadó kapcsolatban. Erre okosan azt válaszolta, hogy akkor nekem nagyon sok kapcsolatom lesz az életemben, mert minden kapcsolatban bekövetkezik egy mélypont, s ilyenkor nem az elmenekülés a megoldás, hanem meg kell próbálni visszakapaszkodni a magaslatokba.

– Ehhez bátorság is kell, nem?

– Igen-igen. Huszonhat évesen egy pszichoanalízisben elpanaszoltam az analitikusomnak, hogy az anyai hatalom mennyire képes sérteni, esetleg tönkre tenni a gyerek valódi reakcióit, függetlenségét. Példát is hoztam a saját életemből. Édesanyám meggyőződése volt, hogy nem szabad színes süteményeket enni, mert azokban ételfesték van, az pedig káros az egészségre. Hatéves koromban a nagypapámtól kaptam egy gyönyörű rózsaszín tortát, amit anyám rögtön elajándékozott a házmesteréknek. Szótlanul tűrtem, miközben legbelül gyászoltam a tortámat. A történet felidézése után az analitikusom azt mondta: az anyai hatalom kétségtelenül nagy, de nem végtelen, a gyerek jól meg tudja táncoltatni a szüleit, ha nem hagyja magát. Bevágtam magam egy taxiba, és elmentem az anyámhoz. Szegénykém, épphogy ajtót nyitott, már zúdítottam is rá a sérelmemet: „Elajándékoztad az én gyönyörű rózsaszín tortámat!” Húsz év távlatából pontosan tudta, miről beszélek, és jéghideg hangon válaszolta: „Ha olyan fontos volt neked, miért nem balhéztál érte?” Döbbenetes volt. Egy életre megtanultam, hogy ami számomra igazán fontos, azért azon melegében nekem kell verekedni, senki másnak.

– Őszintén meglep, hogy rajtad végeztek pszichoanalízist!

– Méghozzá hat évig. Aki nem vállalja fel a szembenézést önmagával, másokat se vegyen rá arra, pszichoterápia címszó alatt. Tehát meg kell élnem ugyanazt, amit a kliensem.

– Most én is elemezgetlek a kérdéseimmel. Sikerült ideális családot alapítanod?

– Nem. Annak ellenére, hogy a gyerekkorom segítő és támogató családban telt el. Apám robusztus termetű volt, mindig azt mondta, ne féljek, amíg őt látom. És ez így is volt, nem féltem. Másrészt hittem abban, hogy a bajban Isten majd megvéd. De a háború alatt sem apám, sem a Jóisten nem tudott megvédeni. Aztán rájöttem, hogy minden lényeges helyzetben egyedül vagyok, magamnak kell döntenem. Soha nem is akartam az életem terheit másik ember vállára rakni. Több házasságom volt, sokszor kísérleteztem családalapítással, és mindig az lett a vége, hogy nekem ez nem megy. Megérezték a társaim, hogy időként szükségem van egyedüllétre. S ami a legfontosabb: nehezen viselem el a kezdetben csábító szimmetrikus kapcsolatokat.

– Most is így van?

– A feleségem egészen mással foglalkozik: könyvvizsgáló. Minden adminisztratív terhet levesz a vállamról, intézi a napi ügyeimet. Ha pedig egyedül akarok lenni és elhúzódom a magánrendelőmbe, nem sértődik meg. Különben igencsak szabad életet élünk, nem tekintjük egymást tulajdonunknak. Jó szövetségesek vagyunk, de nem akarjuk egymás életét bekebelezni. Mindkettőnknek megvan a saját keresztje. Egy férfi-nő kapcsolatot a szolidaritás tart egybe. Ha én hasra esek egy társaságban, mindenki röhöghet, csak a feleségem nem. Nem ülhet le barátkozni azokkal, akik velem nem állnak szóba. Fontos a vétójog is, amit az életben egyszer-kétszer jogunk van alkalmazni a másikkal szemben: „Kérlek, ezt hagyd abba! Túlságosan fáj!” Ezt respektálni kell.

– Mivel foglalkozol szívesen otthon? Mi számodra a kikapcsolódás?

– Sokat olvasok. Nagy újraolvasó vagyok, a klasszikusokat akár ötször is elolvasom, és mindig felfedezek bennük valami újat. S imádom a kutyákat! Itt van velem Lurkó és Asa. Gyakran figyelem őket. Rájöttem például, hogy rejtélyes információs csatornákon át szereznek benyomásokat az ember lelkiállapotáról. Magam sokat foglalkozom vallásbölcseleti kérdésekkel. Rengeteget utaztam a világban, legtöbbször egyedül. Szívesen útra kelnék most is, de ennek fizikai korlátai vannak, volt egy autóbalesetem, azóta nehezemre esik a járás.

– Szellemileg elfáradsz?

– Indiai jógaközpontokban elsajátítottam egy technikát, amely által akkor is formába tudom hozni magam egy időre, amikor fáradt vagyok. Még jó a munkabírásom, járom az országot, előadásokat tartok. De ha bizonyos emberekkel leülök beszélgetni, azt veszem észre, hogy egy óra múlva teljesen elfáradok tőlük. Elszívják az energiámat.

– Remélem, én nem fárasztottalak el!

– Nem, nem, jó volt veled beszélgetni.

Popper Péter nagyapja Csehországból települt át 1886 körül. Borkereskedéssel foglalkozott, elég rigolyás ember volt. Mind a hét gyerekénél lakott, ha összeveszett valamelyikkel, továbbköltözött. Idős korára teljesen megsüketült. A háború alatt egy előkelő öregotthonba került. Nem hallotta meg a légi riadót, mindenki a pincébe rohant, ő meg édesdeden aludt tovább az ágyában. Egy akna érintette a szobáját, de neki semmi baja nem lett – akik pedig az óvóhelyen tartózkodtak, mind meghaltak. Éjjel aztán ki akart menni a toalettre, s belehuppant a szoba közepén keletkezett hatalmas lyukba. Ám reflexei jól működtek, széttárta a karját, és fennmaradt a romok között. Két nap múlva találták meg a légoltalmiak… Minden vagyonát hadikölcsönbe fektette, el is úszott az egész. A háború után nem értette a világot. Azt hajtogatta a gyerekeinek, hagyják őt méltósággal meghalni. Nem vett magához ételt, csak folyadékot, s szép csendben itt hagyta az árnyékvilágot.