EMK és kapcsolódó írások

Az empátia ereje

Beszélgetés Szentpéteri Juliannával – Csaba Erika írása, 2006. július 17.

Amikor megfogalmaztam a bennem élő félelmeket az EMK használatával és továbbadásával kapcsolatban, rátaláltam egy nagyon régi, velem együtt nőtt félelemre, melyet édesapámtól vettem át kicsi gyermekkoromban, s mostanáig velem élt.

A felismerésére a szerepjáték adott lehetőséget, melyet Julival, mint édesapámmal játszottam. A félelem az aggódásból fakadt, a Teremtő iránti bizalom hiányából, s azt tanította, hogy mindig résen kell lennem, mert veszély leselkedik rám mindenhonnan, s ha mindig kontrollálok mindent, ha szigorú maradok, azzal megóvhatom magam a veszélytől (elég gyakori szülői magatartás, melyet egy kisgyerek könnyedén átvehet). Az az állandó riadókészültségben levés, ami a biztonság iránti szükségletből fakadt, megfosztott a könnyedségtől, az örömtől, a gyermeki felhőtlen „mostban” léttől.

Amikor ennek tudatára ébredtem, megszületett bennem a vágy, hogy ezt a félelmet örökre elengedjem. Felajánlottam az Univerzumnak, s a riadókészültség helyett választottam az éberséget és az Isteni Erőbe, szeretetbe vetett bizalmat, ami azt mondja nekem, hogy minden tudás, erő és eszköz a rendelkezésemre áll, hogy a létemet, a békémet, a boldogságomat „veszélyeztető” helyzeteket, személyeket kezelni tudjam, s a tapasztalatokkal tudásomat gyarapítsam.

A tudatosságom életem egy másik területén is növekedett a beszélgetés során, miközben folyamatosan empátiában részesedtem, ami segített a sötét, felderítetlen területek mélyére hatolnom. Az öröm nemcsak a fent leírt félelem miatt volt ritka vendég az életemben, hanem azért is, mert magamat egész életem során ostoroztam. Mindig az elkövetett „hibákra” összpontosítottam, miközben figyelemre sem méltattam az erényeket, mindazt, amit „jól” csináltam. Mindeközben persze empátiát szinte soha nem kaptam sem mástól, sem magamtól. Kaptam dorgálást, kritikát, sajnálatot vagy szimpátiát, de empátiát nem. Meg sem fordult a fejemben, hogy a „hibás” tett mögött vajon milyen szükséglet húzódhatott meg. Az örökös ítélkezés, megítélés közepette olyanná váltam, mint egy kiszáradt kút. A belső derű, öröm és empátia hiányában képtelenség örömöt, empátiát adni másnak. S persze emiatt is ostoroztam magam, türelmetlen voltam, amiért nem tudom élni az EMK-t, a régi módon reagálok, amikor a családban nem kapok megértést, támogatást, elfogadást, s a gyermekeimnek sem tudok empátiát adni, amikor tudom, hogy arra lenne szükségük. Ráébredtem tehát, hogy ha forrást fakasztok a kiszáradt kútban, újra éltető vízzel tudja majd ellátni a hozzá fordulókat. Ez a forrás pedig az önmagamnak nyújtott empátia, amikor úgy érzem, hogy valamely szükségletem csorbát szenvedett. A befelé figyelés, az érzésre, a szükségletre figyelés, azok elfogadása, ha kell meggyászolása tudja átalakítani a korábbi reflexszerű reagálásaimat, és segít abban, hogy aztán olyan kéréssel forduljak a másik felé, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy számomra kedvező megoldás szülessen. Csak így számíthatok a másik együttműködésére, amit a régi módon való megnyilvánulásaim nem tettek lehetővé.

Ennek felismerése után figyelmemet a „hibákra” fordítottam. A bűn, bűnös szavakat már évekkel ezelőtt kitöröltem a szótáramból, de ez nem jelentette azt, hogy a bűntudattal is leszámoltam volna. Mégpedig azért, mert a kevésbé súlyosnak tűnő „hiba”, „hibáztam”, „vétettem” szavak igencsak élőek és gyakoriak maradtak a mindennapjaimban. Alkalmaztam őket önmagammal és másokkal szemben is. Márpedig ez is az ítélkezés kategóriájába tartozik, ami nem fér össze az örömmel, az elevenséggel, melyre olyannyira áhítozom. Olyankor vagyok „ok nélkül boldog ember”, amikor egyszerűen csak vagyok, amikor a dolgokra, eseményekre úgy tekintek, ahogy vannak, anélkül, hogy megítélném őket. Persze sok minden tud örömmel eltölteni, de tapasztalataim szerint a legcsodálatosabb öröm, amikor látszólag ok nélkül vagyok boldog, amikor semmit nem kellet azért tennem, hogy szeretetreméltó legyek, nem kellett kiérdemelnem azt, hogy örülhessek. Ilyenkor vagyok igazán élő, hatalmas energiával teli, amiből bőven lehet adni, sugározni másoknak is, amikor olyan, mintha minden sejtem mosolyogna, mintha csiklandoznák. Ebbe az állapotba juthatok el, ha ítéletmentesen egyszerűen csak elfogadom ami van, olyannak amilyen. Hát nem megéri? A „hogyant” pedig megtanította Marshall. Megfigyelem mi történt, milyen érzéseket keltett ez bennem, milyen szükségletem csorbult, vagy mire lenne szükségem, hogy újra béke legyen bennem (például meggyászolhatom mondjuk az eltörött bögrét, ami olyan kedves volt nekem), s valamilyen kéréssel fordulok magamhoz, ami hozzájárul a boldogságomhoz, az életem jobbá tételéhez. Számomra ez utóbbi sokszor komoly fejtörést okoz, de az igazi fordulatot ez tudja meghozni. Rájöttem például, hogy remek kérés az, amikor azt mondom, hogy „ehelyett mostantól azt választom, hogy…”, vagy megfogalmazok egyfajta szándéknyilatkozatot (nem ígéretet, mert annak esetleges megszegése, be nem tartása bűntudatot kelthet). A szándéknyilatkozat egyfajta céltábla, megcélzok valamit, és elengedem a nyilat. Lehet, hogy mellé találok, de ha sokat gyakorolok, és elég koncentrált vagyok, akkor sikerül célba találnom. Ebbe belefér a fejlődéssel járó céltévesztés is, anélkül, hogy szégyenkezni kellene miatta.

Felmerült a kérdés, hogy mi van akkor, ha nem vagyok képes vizet fakasztani kiszáradt kutamból, vagyis nem tudok empátiát adni magamnak. Tudok-e ilyenkor segítséget kérni? Ami engem illet, nem szeretek segítséget kérni, mert sok mindentől félek. Félek, hogy kellemetlenséget okozok a másiknak, hogy nem szívesen segít, de nem mer visszautasítani, de attól is félek, hogy visszautasít, amit sokszor elutasításnak élek meg. A beszélgetésünk során kiderült számomra, hogy az első esetben mások szükségleteiért és érzéseiért akarok felelősséget vállalni, miközben a sajátjaimmal nem törődöm – ez tulajdonképpen önmagammal szembeni erőszak, miközben éppen erőszakmentes kívánok lenni. Ezt felismervén kinyilvánítottam szándékomat, hogy ezentúl csak saját szükségleteimért vállalok felelősséget, ami nagyfokú szabadságérzést eredményezett. Amit adhatok a másiknak, az az empátia, ha úgy gondolja, hogy nem voltam rá tekintettel, „megbántottam”, stb.

A visszautasítástól való félelem mögött az elfogadás iránti szükséglet áll. Elfogadható, szerethető vagyok bármit is mondok, vagy teszek. Vagyis az elfogadás, a szeretet független attól, hogy mit teszek, vagy éppen nem teszek. Akkor miből fakad? Az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet szinonimák. A jogot pedig erre az adja, hogy Te is, én is a Fényből érkeztünk, a Fény gyermekei vagyunk, fényből vagyunk, csak egy rövid időre egy részünk kissé sűrűbbé vált, hogy megtapasztaljon, megtanuljon bizonyos dolgokat. Van aki gyorsabban, van aki lassabban. Van olyan kisgyerek, aki többször elesik, miközben járni tanul, van aki óvatosabb, s csak akkor áll fel, amikor már biztosan áll a lábán, s nem fog elesni. Különböző módokat használunk a tanulásra, a tapasztalásra, de a célunk ugyanaz, felállni, hogy lássuk mi van ott fönn, a magasban. Milyen új csodák várnak ott ránk, milyen új tapasztalatok? E felismerésből fakadó gyermeki bizalom segített abban, hogy megfogalmazzam azon szándékomat, hogy mostantól nyitottá válok mindenre, ami jön. Mert mindig biztonságban vagyok, mindig szeretve vagyok, akárki akármit mond vagy tesz velem.

Mindezeket azért írtam le, mert ennyi szándéknyilatkozatot nehéz észben tartani, időnként érdemes újra elolvasni, hisz ismétlés a tudás atyja.

Arra buzdítok mindenkit, hogy bátran használja az EMK áldásait, keressük egymás támogatását, csodálatos kincsekre lelhetünk ilyen empatikus beszélgetések alkalmával. Olyanokra, amelyek valóban gazdagítják életünket, s a beszélgetőpartnerünk életét is. Mindketten adunk és kapunk.