EMK és kapcsolódó írások
“Irány a nap”
“Ukk, Mukk és Fukk, a három okostóni” meséiből
Írta éa rajzolta Őszi Zoltán
Csodálatos volt az a reggel. A három gombamanó csillogó szemmel állt az öreg Pudvás Gomba ajtajában, s hálásan tekintett a kelő napra. Igaz, a gombamanóknak minden reggel csodálatos volt, mert véget ért az éjszaka, amelytől – igaz, ezt soha nem vallották be – oly nagyon féltek. Bizony az elmúlt éj is nagyon félelmetesre sikeredett.
Úgy kezdődött, hogy Fukk egész nap nagyon bátran viselkedett. Mit bátran? Már-már vakmerően! Kora délelőtt például egyedül kiment a ház elő, és hetykén rákiáltott egy szöcskére. Déltájban két hangyát próbált megkergetni, és talán agyon is üti őket, ha meg tudja emelni azt a pitypangszárat, amelyet fegyver gyanánt kinézett magának. S délután! Hej, micsoda bátor vitéz volt őkelme! Újra a házikó felé fújta a szél azt a megvadult cinegetollat, de Fukk nem ijedt meg tőle, hanem határozottan ráfújt egyet! S mindezek betetőzéseképpen estefele kiállt az ajtóba, s kikiáltott a szürkületbe: – nem félek ám, Kóckoboldok!
Aztán eljött az éjszaka. Langy szellő futkározott a Mohás Erdő fái között, korán hullott levelekkel cirógatva az öreg Pudvás Gomba oldalát. S míg az erdő békésen szundított, a három bátor okostóni reszketve hallgatta a szellő játékát a levelkkel. Valahányszor a gombaházikó tetejének libbent egy levél, a menók a félelmtől remegő lábakkal bújtak egymáshoz.
- Ez mind miattad van! – böködték a sötétben testvérei Fukk oldalát. – Haragszanak a koblodok, mert bátorkodtál bátornak lenni!
- Hja! S ha még csak a koboldok lennének ott kint – tódította Ukk – azokkal bíz elbánnék egyedül is! Ám valószínűleg épp ezért a koboldok magukkal hozták a Szőröstalpú Pukkantókat is! Ott lebzselnek kint, és téged akarnak, fukk barátom!
S mivel a szél egész éjszaka játékos kedvében volt, a mnaók le sem húnyták a szemüket. Nem csoda hát, ha olyan hálásan néztek a kelő napra ezena reggelen.
- Világos van – suttogta áhítattal Ukk.
- És meleg – bólintott Mukk.
- Jaj, esküszöm, hogy a nem leszek bátor! – fogadkozott Fukk, s máris megremegett a hangja, amint egy közelben ellibbenő pöttyös pillangóra nézett.
- Az lenne a jó, ha mindig sütne a nap – motyogta maga elé Ukk, s észre sem vette, hogy erre hogy felcsillant a testvérei szeme.
- Ez az! Ne engedjük, hogy lemenjen! Szegezzük fel az égre!
- Ugyan már! Hogyan szögezed föl a napot, vagyis azt a csomó szentjánosbogarat az égre? Nem, nem, ahhoz túl sok szög kellene. Talán be is szakadna az ég!
- Akkor ragasszuk! – emelte fel mutatóujját Fukk.
- Ez már jobban hangzik! De mivel?
- Szilvalekvárral! Az jól ragad, és még van is belőle egy csuporral! Bekenjük az eget, és az összes szentjánosbogár beleragad. Olyan világos lesz, hogy ihej!
A terv megszületett! A három okostóni kicipelte a lekvároscsuprot a nagy tölgyfához. Ott egy kosárba rakták, a kosár fülére kötelet kötöttek, s megindultak vele fölfelé. Nyögve, szuszogva küzdötték magukat felfelé, ágról-ágra húzva a kosarat. Sietniük kellett, mert a nap lassan, de biztosan közeledett a nagy tölgy csúcsa fölé, pontosan a fölé a legmagasabb kinyúló ág fölé, ahonnan – a mnaók okoskodása alapján – el lehetett érni az eget.
- Én már fent vagyok – szuszogott Ukk, – adjátok fel a csuprot!
Az illatos, sötét lekvár csillogott a napfényben, ahogy Ukk belekanalazott a kezével, majd egy ágba csimpaszkodva megpróbálta bekenni vele az eget.
- Nem… nem érem el! – nyögte nyújtózkodás közben.
- Add, majd én – húzódzkodott fel mellé Fukk, s kezében egy marék lekvárral, ő is elkezdett nyújtózkodni az ég felé.
- Csöpög a lekvár! – méltatlankodott a lejjebb kapaszkodó testvérük, s a hajába ragadt édes lekvárcsimbókokat törölgette.
- Alacsony a fa – sóhajtott végül Ukk, s szomorúan nézte, ahogy a napocska lassan elkúszik felettük, s a délutánt előre jelezve megindul nyugat felé.
- Majd jövőre! Jövőre majd nő még egy kicsit a fa, s akkor majd felragasztjuk a napot, de végleg!
- sőt! Létrát is hozunk, hogy még magasabbra mehessünk.
- Naná! Meg egy sámlit is rakunk a nagy tölgy alá.
- Bizony megemeljük, és úgy a sámlira rakjuk, hogy ihaj! Nem is kell nyújtózkodnunk, olyan kényelmesen kenhetjük be az eget lekvárral.
Ott ült hát fenn a három nagy tudású gombamanó a fa csúcsán, csak úgy kézzel kanalazták a lekvárt, s tervezték a nagy kalandot. A csuporból fogyott a lekvár, a napocska lassan kúszott a fák mögé, oda, ahol az éjszaka kezdődik, ám, hogy az okostónikkal mi lett ott fenn a fa csúcsán… az már egy másik mese.
