EMK-ÉLETKEREKÍTŐ JÁTÉKOK ©

Élmény beszámolók

Bende Rita, négy fiú édesanyja írja

Szülői szerepben vagyok érdekelt. 4 gyermekemből 3 már iskolás. 5 éve találkoztam az EMK-val, amikor második kisfiam „kezelhetetlennek” tűnt számomra. Nem hatott sem szép szó, sem büntetés, sem jutalom…

Azóta jelentősen megváltozott a kapcsolatom a gyermekeimmel. Hiszem, hogy a „rossz” gyermekek ajándékok, mert arra motiválnak, hogy tanuljunk, fejlődjünk, ha kapcsolatot szeretnénk velük. És hiszem, hogy a büntetés-jutalmazás rendszernél az EMK sokkal hatékonyabb módszer, mert a félelem helyett a bizalomra épül. Én mindenképpen gazdagabb lettem tőle, és ehhez kellett a gyermekeim „rosszasága”. Sokkal több türelmet, figyelmet, megértést, elfogadást tudok nyújtani nekik, amiben szép lassan kibontakozhatnak, megtalálhatják saját útjukat.

Az elmúlt öt év alatt egyre nagyobb önismeretre tettem szert, egyre nagyobb békességbe kerültem magammal és a környezetemmel. Nagyon lelkesen gyakoroltam. Kezdetben nagyon sok volt a kudarc, de mivel hittem benne, és láttam benne a lehetőséget, nem adtam fel. Volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, mintha minden rosszabbra fordulna, de addigra már tisztában voltam annyira a folyamattal, hogy a gyerekeimből feltörő dührohamok, az addig elnyomott haragok, fájdalmak megélése, így az ijedtség vagy meghátrálás helyett figyelemmel, szeretettel tudtam körülvenni őket. Ünnepeltem ezeket a “tisztulásokat”. Egyre nagyobb kreativitással használtam, alkalmaztam a módszert. Egyre több sikerrel!

Amikor elkezdtem gyakorolni az EMK-t, és a párom nem tartott velem, az ő kapcsolata gyermekeinkkel nehezebbé vált, hiszen a kicsik hamar megtapasztalták, hogy nagyon jó nekik a megértő figyelem, és mindenkitől ezt várnák. Mégis, idővel mindenkire elkezdtek hatni az én változásaim. Nagy öröm, számomra, amikor hallom, hogy gyermekeim empátiával képesek a fordulni mások felé, bátran kiállnak magukért, őszintén kifejezik a bennük lévő érzéseket, és alkalmanként maguk oldják meg a konfliktust megbeszéléssel. Ezek még ritka, de annál értékesebb pillanatok, és mindez anélkül zajlik le bennük, hogy bármikor is tréningen vagy képzésen vettek volna részt. Úgy tapasztalom, hogy ha valaki gyakorolja az EMK-t, az kihat a többiekre is, és idővel belsővé válik számukra is.

Bende Rita, rajzfilm-grafikus, a játékcsomag grafikusa, EMK társtréner

Részletek Fábián Nóra, Waldorf pedagógus, EMK-naplójából

2010. április-május

Az első EMK-s élményemért hét évvel ezelőttre nyúlok vissza. Miután “A szavak ablakok és falak” c. könyvet elolvastam, nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal vettem részt Hava hétvégi tréningnapján. Távoli emlék már — ami megmaradt belőle: a mozgásos gyakorlatok, Hava nyílt, őszinte tekintete, és egy akkor megszületett gondolat, hogy milyen másképpen is alakulhattak volna addigi beszélgetéseim, vitáim, ha mindezt tudom, hogy így is lehet viszonyulni az emberekhez! Mennyi fájdalmas helyzettől kímélhettem volna meg magam!

Néhány év múlva egy induló Waldorf-iskolában kezdtem el munkálkodni tanárként. Az első évben sok “hidegzuhany” ért: gyerekekkel és a szülőkkel való konfliktusaimban, a gyerekek egymás közötti konfliktus-helyzeteiben tehetetlennek éreztem magam. Rengeteg erőmet vették el a „lelki vergődések”, melyek igen ritkán vezettek igazi, mindenki számára békét hozó eredményre. Sok szemrehányással illettem magam, mert szerettem volna türelmesebb lenni egyes gyerekek viselkedésével kapcsolatban. Nagyon vágytam rá, hogy ne csupán saját érzelmeimnek teret adva reagáljak, hanem felismerjem a gyerekek lényét, igényét, és így tettüknek okát. Másrészt erősen foglalkoztatott a kérdés, hogy mikor, mennyire és miképpen léphetek be a gyerekek egymás közötti konfliktusaiba úgy, hogy lehetőleg mindenki megértésre találjon, és egy közös, békét hozó megoldás is születhessen.

Még év közben újra megérintett az EMK szele: az egyik szülői esten egy számomra kilátástalan helyzetben közvetítőnek kértem fel Verschoor Brigit, aki EMK-társtréner. Teljes feloldást nem hozott ez az egyszeri alkalom, ám úgy sejtem, fontos volt akkor újra meglátnom azt, hogy milyen odaadással és elfogadással fordul az EMK-t gyakorló ember a másik érzéseinek és szükségleteinek megismerése felé.

Újra tanulni kezdtem az EMK-t. Egyre gyakrabban sikerült a következő hetekben, hónapokban személyes helyzeteimbe bevinni ezt a fajta együttműködést; még ha sokszor csak csíráiban is, pl. csak az éppen kavargó érzést sikerült megfogalmaznom, vagy ha a másik fél szükségleteinek „visszajelzésében” nem is voltam elég kitartó, mégis sikerként éltem meg, hogy lassanként képes vagyok kitörni azokból a gondolkodási sablonokból, melyek addig az önmagamhoz és másokhoz való viszonyulásomat jellemezték. Észrevettem, hogy a gyerekek másképpen figyelnek, ha hangulatomban és szavakban EMK-s figyelemmel fordulok hozzájuk. Viselkedésükön és figyelmükön rögtön tükröződik, ha sikerül az EMK áramlásába terelnem egy-egy konfliktust. Megnyugszanak, és láthatóan jólesik nekik ez a fajta figyelem. A legérzékenyebb, legnyugtalanabb gyerekek az osztályban, akik sok fejtörést okoznak szüleiknek, tanáraiknak egyaránt, érezhetően együttműködőbbé és nyugodtabbá váltak, ha valóban sikerült ítéleteimet és érzelmeimet félretéve csak az ő érzéseikre és szükségleteikre hangolódnom. Igaz, túlságosan hosszan nem tudtak figyelni a mélységei miatt jellemzően hosszúra nyúló EMK-s beszélgetéseknél – később rájöttem, a gyerekeknél egyáltalán nem fontos mindent kimondani, sokszor önmagában az EMK-s hangulat, légkör megteremtése is elegendő – ami pedig az én benső lelki feladatom az adott helyzetben. S ami bevallom, gyakran nem megy könnyen. Mégis, felszabadító, frissítő érzés ilyen módon kapcsolódni hozzájuk, s határozottan kevesebb energiám folyik el, mint a korábbi „stratégiáknál”. Az eddig tapasztaltak lelkesítenek és bizalommal töltenek el. Közelebb kerülök önmagamhoz és másokhoz.

A történethez egy másik fontos kérdéskör kapcsolódik számomra: az EMK tanítása. Kétségtelen számomra, hogy szükséges az empátiára, együttműködésre tanítani a gyerekeket; s ez a Waldorf-kerettanterv célkitűzései között is szerepel. Eddigi értésem szerint e tanterv nem ad meg konkrét, direkt módszert , hanem a tanító személyisége, valamint a tananyag sokrétű művészi feldolgozása, a gazdag játékhelyzetek, az elhangzott történetek nevelő hatása ad lehetőséget a szociális morál, az empátia és együttérzés fejlesztésére. Vagyis, mintha elsősorban közvetett módon lehetne ezen erények kifejlődését elérni. S mi a helyzet a szünetben, órákon felmerülő konfliktusokkal tanár-gyerek, gyerek-gyerek között…?

A felnőtteknek szóló tréningek fejlesztik a tudatosságot, objektív megfigyelést, érzések megnevezését, megkülönböztető-készséget, a „kívülről ránézés” képességét. Elgondolkoztat: mikortól lehet, „szabad” ilyenre tanítani a gyerekeket, mely életkortól reális elvárás irányukba, hogy rá tudjanak nézni ilyen módon önmagukra, belső történéseikre illetve társaikra? Mikor fejlődik ki a gyerekben ez a készség? S amíg nem, addig mennyit, miképpen tudunk bevinni az EMK-ból a tanításba?

Megfigyeléseim a Kisgöncöl Waldorf Iskola 2. osztályában, a 2009-10 tanévben, 8-8,5-éves gyerekekkel, az EMK közvetlen tanítása során. (az EMK-ÉLETKEREKÍTŐ © kártyák megjelenése előtt)

Fésűs Éva: “Mese az ibolyáról” című meséjét mondtam el nekik egy napon, majd néhány nap múlva rögtönzött dramatikus játékban jelenítettük meg a történetet. Én meséltem, ők mozogtak, játszottak. Bizonyos helyeken jelzésemre egy „varázshang” (triangulum) megszólalt, mire az összes szereplő szoborrá változott, s ekkor feltettem a kérdést:

“Mit érzett ekkor vajon az ibolya…?”, “Milyen érzés lehetett a mókusban mikor ez történt?” …

A gyerekek láthatólag élvezettel találgattak, keresgélték a szavakat, s bizony sokszor annyiban állapodtak meg, hogy „jó” vagy „rossz” érzés lehetett – ilyenkor tovább kerestünk, hogy pontosan melyik jó/rossz érzés lehetett az…? Kiderült számomra, hogy bizony két-három szóra korlátozódik, amit érzésként meg tudnak nevezni a gyerekek, ám ha előhozakodtam egy-egy „különlegesebb” szóval, pl. csalódott, megkönnyebbült, néhány gyereknek mindig felcsillant az ismerősség fénye a szemében. Közben írtam az összegyűjtött „jó” és „rossz” érzéseket kis lapcsíkokra, amelyeket azután egy-egy gyerek szorongatott a kezében. A játék után valaki hangosan megjegyezte: „Ez egy jó játék volt”. A következő napokban a falra kiragasztott érzésgyűjtemény körül álldogáltak, betűzgették őket. Az ibolyás mese további feldolgozásaként házi feladatnak adtam, egy, a meséből való, számukra kedves, fontos jelenet lerajzolását. Másnap együtt időrendi sorrendbe rendeztük a rajzokat, s közben átismételtük az összegyűjtött érzéseket. Nagyon sokra emlékeztek, pontosabban, minden érzésre volt egy-egy gyerek, aki emlékezett — gondolom attól függően, hogy kit, melyik jelenet fogott meg. Már közel tíz perce folyt így a visszaemlékezés, mikor észrevettem, hogy az egyik kisfiú mindvégig az érzésgyűjtemény táblácska mellett áll, és nagyon élénk gesztusokkal, de némán mutogatja már előre, hogy melyik rajznál, melyik érzések jönnek. Meglepődtem, mert ez a kisfiú ilyen jellegű külön szerepléseket eddig nemigen tett; egyébként egy nagyon érzékeny, ám érzései felett már nagyon fiatalon uralkodni igyekvő, elsősorban intellektualitására hagyatkozó fiúról van szó – s most egyszerre odacövekelt az érzés-táblácska mellé és lelkesen mutogatja, kimondás nélkül, hogy melyik szereplő, mikor, mit érzett. És mindenre jól emlékezik. Ez a kép nagyon erősen megmaradt bennem.

A falon kiállított érzés-gyűjteményt még olykor kiegészítgettük, illetve többször odafordultunk segítségért, ha egy történet szereplőjének az érzését kerestük. Megfigyeltem, hogy a ritkábban használatos érzés-megnevezések elfelejtődtek, mégis mindegyik érzést megjegyezte valaki, és azt gyakran nem is éppen a megfelelő helyen boldogan hangoztatta (pl. zsémbes ) – mintha az az érzés, vagy szó valamiért különösen fontos lenne számára. Egyes gyerekek nagyon könnyen ráhangolódtak az érzés-árnyalatokra és élvezettel, jó beleérző képességgel keresték meg az adott helyzetre leginkább illő érzést.

Egy érzelmileg erősen felkavaró napon jó és rossz érzéseket próbáltunk megfesteni. Arra kértem őket, képzeljék el, milyen lenne egy-egy az érzés lefestve. „De azt hogy kell….? Mit kell most csinálni?” – kétségbeesett, tanácstalanságot tükröző kérdések hangzottak fel innen-onnan, ezért felmutattam nekik, amit a saját felkészülésem során festettem előző nap – találják ki, melyik, milyen érzés lehet… Jól ment a dolog, utána már belesimultak a szokatlan feladatba, és ketten többször is kértek új lapot, hogy még további érzéseket is megfesthessenek.

Molnár Kriszta naplójából

Hava Játékvezetői tréningjén szerzett élményeken felbuzdulva úgy gondoltam, az elméletet átültetem a gyakorlatba, és 8 éves Boldi fiammal hasznosítom a frissen szerzett tudásomat :-)

2010. október. 17.

Boldival és egy barátjával mentünk haza tornáról, és mondtam nekik, hogy nagyon szeretnék én is velük játszani, mit szólnának, ha beszállnék. Mit fogunk játszani? “Zsiráfosat.” Ez szerencsére megnyugtatta Boldit – nagyon tetszik neki az új zsiráf báb. Visszafogott “Na jó, rendben” – volt a válasz..

Névkörrel kezdtük, a zsiráf járt körbe. Mondtuk a nevünket, majd megszólítottuk egymást, aztán ünnepelve, ujjongva dobáltuk a zsiráfot az “égig ” – már ezt is nagyon élvezték-élveztük. Jó volt így örülni egymásnak!

Én már előre érzéseket írtam kis cetlikre… (mivel még nincsenek meg az érzelem kártyáim ) 3-4 pozitívat, sok-sok negatívat – még ez volt a szerencse. Aki húzott egyet, elmutogatta, a többiek pedig próbálták kitalálni. Nagyon benne voltak, átélték, és ügyesen is mutogatták. Boldinak persze (mint általában) a megkötött szabályokkal gondjai vannak, pl. ha pozitív – jó érzést húzott (vidám, jókedvű, stb.) azt visszarakta, és addig húzott, amíg valami jó kis “balhésra” nem akadt De mivel most nem a szabály követésen volt a hangsúly, és a barátját sem zavarta, belementem a laza szabályba. Így aztán “őrjönghetett” kedvére. “Röhögve” mondta, hogy akkor ő most összetöri a hatodik – utolsó ép – székünket is, mert ilyenkor ezt szokta… aztán maga is érezte, hogy ez durva volna… és ügyesen pótolta toporzékolással, üvöltéssel, párna – és ágy püföléssel… csak néha kellett finoman közbeszólni. ”Tök jót játszottunk, anya!” – mesélte Ágoston a mamájának este

Pedig a befejezést némileg beárnyékolta, hogy Ágoston véletlenül leejtette Boldi új, előző nap kapott, különleges (csillogós-világítós) tollát, amit a 3 hete nem látott édesapja hozott neki Törökországból, és a toll darabokra törött. Boldi vigasztalhatatlannak tűnt, zokogott. Megöleltem, hagytam, hadd sírjon – és próbáltam kitalálni, miért ez a hatalmas keserűség, miért is volt olyan fontos ez a toll. Nem volt nehéz rájönni. Igazából csak kihangosítottam – ő még nehezen fogalmazza meg az érzéseit, de ha én eltalálom, hálás zokogással helyesel. Szóval így próbálkoztam:

“A gyönyörű új tollad… összetört… nagyon sajnálod, ugye? Úgy érzed, még sosem láttál ilyen szépet… és édesapa hozta neked… rád gondolt, mikor megvette… ezért is volt olyan fontos…

B: “Igeeeeeen … és itthon nem is fogunk pont ugyanilyet kapni… “
Én: “Látom, nagyon el vagy keseredve… Nézd, Ágoston szeretne valamit mondani.
Á: Bocsánat Boldi, véletlen volt.
B: Láttam, hogy véletlen volt, de nagyon sajnálom… Az új tollahahaham…
Én: Tudom, hogy sajnálod, és meg is értem… De tudod, édesapa nagyon szeret, és ezt nem csak egy tollból tudhatod, hanem abból is, ahogy szól hozzád, ahogy szeretget, ahogy felhív telefonon… A toll eltörhet, de ez a szeretet örökké megmarad… Te mindig az ő kisfia leszel…

Na itt enyhült meg. Aztán búcsúzóul kezet is fogtak, és bár szomorúsággal, de nem haraggal váltak el..

2010. október 19.

Boldi nagyon “mozgásban van”. Összeveszett egy kisfiú apukájával – akinek a fiával együtt járnak gyógytornára – mert az rászólt, hogy ne rohangáljon a folyosón, és ne kapcsolgassa az öltözőben a villanyt. Ő meg jól visszaszájalt, hogy neki aztán ne parancsolgasson, ne szóljon bele, mit csinál, nem ő az apukája, még csak nem is ebbe a suliba járnak. Itthon kértem, hogy beszéljük meg. Ő húzta az időt: előbb inkább írjuk meg a leckét. Rendben.

“A kiskutya és a szamár” című mesével foglalkoztunk. A szamár megirigyelte a kutya jómódját, és megpróbálta utánozni: bement a lakásba, két lábra állva pacsit akart adni a gazdasszonynak. A záró kérdés az volt: miért kapott a szamár verést azért, amiért a kiskutya dicséretet. A feladat: mit tanácsolnál a szamárnak? Mire az én 8 éves kisfiam azt mondja, minden teketória nélkül: “Nyugodtan legyen önmaga!” Hát azt hittem, leesem a székről. Így meglátni a lényeget!! A szememet elfutotta a könny és elöntött a hála – az önismeretnek, az EMK-nak, Havának Ha csak ennyi eredménye volna az egésznek, már akkor is megérte! De gyanítom, nincs még vége, lesznek még hasonló élményeim!! Megpuszilgatva elmondtam, milyen boldogság ezt nekem hallani, ilyen bölcs választ! (Lehet, hogy a bölcs is minősít, de ez jött belőlem) Nyilván ennek is volt köszönhető, hogy már szívesebben jött beszélgetni:

De anya, az a baj, hogy az legalább fél óra, ha belekezdünk.
Nekem nagyon fontos volna, hogy megértsem, miért volt veszekedés… mit éreztél közben.
Jó, de nem lehetne csak 10 percet ?
Megígérem, hogy nagyon fogok igyekezni.
Jó, rendben.
Elmondanád, hogy történt ?
Én rohantam a folyosón, Á. apukája meg elkezdett velem veszekedni, hogy ne rohanjak, meg ne kapcsoljam le a villanyt. Úgy utálom ezt a hülyét, mindig kioktat, hogy ezt ne csináld, azt ne csináld! Mit képzel ez!
Stop! Szóval te rohantál. Megmutatnád? (vigyorogva rohanni kezd)
Ááá…, úgy látom, ezt nagyon élvezed!
Naná!!
Nagyon felszabadultnak látlak! Annak örülsz, hogy végre nincs tanár a közelben, és szabadon azt teszel, amit akarsz?
Igen! Egész nap csak sétálni szabad, meg ne rohanj, meg ne kiabálj…
Szóval szabadságra vágysz?
Igen!
Akkor most én vagyok az apuka, jó? (Dörmögve) Ne rohanj már, mint egy őrült, elesel aztán vihetnek a kórházba!!
Ne szóljá’ má’ bele! Nem te vagy az apukám!! Nem te mondod meg, hogy mit csináljak!! Nem is esek el!
Stop! Én most először is aggódom érted, mert ha elesnél, bajod eshetne. Azon kívül meg felháborodott is vagyok, amiért egy kis kölyök ilyen hangon beszél velem. Azt hiszem, tiszteletre vágynék, mert én vagyok a nagy, te meg a kicsi. Elmondanád, mit értettél ebből ?
Hát hogy tiszteletet akarsz.
Igen, és az aggódást se feledd (itt sajnos őt utasítom, megismételhettem volna, hogy aggódom is a testi épségéért )
Ja igen.
Köszönöm, így már azt hiszem, értjük egymást.
És anya, örülsz, hogy ilyen jót mondtam a szamárnak? :-)

2010. október 20.

Boldi véresre karmolt arccal jött haza.

Á. verekedett az udvaron, de ne aggódj, jól visszaadtam neki !!
Megmutatnád, hogy történt ? Csak finoman…
Igen, én fölvettem a kabátját a földről, és akkor nekiállt kiabálni, hogy fujj, Boldis lett a kabátom!! És odajött és így véresre karmolt! Nekem látszik, de nem sírtam, ő meg sírt, de nem látszik neki…
Stop!! Maradj így, ahogy éppen most megkarmol… tudod, szobor játék, maradj úgy… mit érzel most?
ÁÁÁ, meg akarom ölni…
Szóval nagyon dühös vagy…
Meg jól visszaadni neki!!
Maradj még, nagyon jól csinálod!! (itt talán nem a “jól csinálod” a legjobb kifejezés, de ez jött.) Nézzük meg, mitől változna benned ez a düh. Figyelj! Odamentem hozzá: “Én is karmolok még egyet”) Most jobb lett?
Nem!! (Majd felrobban.)
(Taszítok rajta egy nagyot.) Na, most jobb?
Neeem!!
(Megsimogatom – idegesen ellök) Ettől megnyugodtál?
Dehogyis!!
(Baráti kézfogásra nyújtom a kezem – elfogadja, mosolyogva megenyhül.)
Na ez jó volt!
OK, köszönöm a játékot!
Szívesen!

Nem kommentáltam tovább…

2010. november 3.

A hét végén Csobánkára készültünk EMK-s gyakorló-napra. A szokásos hét végi ráérős készülődés helyett viszonylag korán indulni kellett, hogy fél 9-re már Újpesten legyünk a telekocsi-találkozóhelyen, ezért mindkettőnket figyelmeztetve többször kérdeztem – mondtam az időt. Sajnos az előző esti koncertem miatt a piknik ebédre beígért palacsinta sütése is reggelre maradt, szóval sűrű volt a reggel. Nyilván ezért döntött úgy Boldi is, hogy a zuhany alól kiszállva ” kiveri a balhét ” (Bámulatos érzékkel tudja kivetíteni a bennem zajló feszültségeket, ami – ha nem fedezem fel azonnal – hihetetlen veszekedéseket tud generálni.)

Én aztán nem megyek Csobánkára !
Kisfiam! Megbeszéltük már, és múltkor is nagyon jól érezted magad!
Akkor se megyek!! Nem és nem! Vigyél el máshova!
Sajnos most nem tudlak máshová vinni, édesapa nem ér rá, nagyika dolgozik, Mamáék nincsenek itthon…
Nem érdekel, akkor inkább elmegyek a Nagyihoz a Galériába !
Ő reggel 9-től este 6-ig dolgozik, az egy munkahely, egész napra nem vihetlek oda.
Nem, nem, és akármit mondasz is, nem!!!
Nagyon dühösnek látlak!
Az is vagyok, mert nem fogok a hülye emk-ra menni!
Talán valami rossz emléked van a múltkoriról?
Igen, mert Z. mindig azt mondta (csúfolódva): Boldi, te most nem jöhetsz ide, most csak a lányok játszanak !
Á, szóval csalódtál, mert Te is együtt szerettél volna játszani velük ?
Igen. Mert L. és Z . minden nap találkozhatnak a suliban is, én meg csak egyszer voltam ott.
Értem. Tehát csalódottnak érezted magad, és együtt-játékra vágytál volna.
Igen. És azt sem tudtam, mikor lesz szünet.
Á, tehát nem tudtad, meddig kell anyára várnod, amikor végre foglalkozik veled is.
Igen.
Szeretnéd, ha a kereteket az érkezéskor tisztáznánk, hogy Te is tudd, mire számíthatsz? Ez biztonságot adna Neked?
Igen.
Hát ebben szerintem minden felnőtt együttműködő lesz. Akkor az elején megbeszéljük a szüneteket és az ebédidőt.
De pontosan mondják meg, hánykor lesz!!
Rendben. A lányoktól is szeretnél kérni valamit?
Igen, hogy ne küldjenek el!
Miért? Te mit szeretnél?
Együtt szeretnék játszani velük. Meg veled is akarok lenni.
Tudod, hogy a gyerekek is köztünk lehetnek, ha szeretnének, csak közben mi is szeretnénk figyelni a feladatainkra. Együttműködő tudsz ebben lenni, hogy kaphass simogatást, ha az kell, és én is részt vehessek a csoport munkájában?
Meg hogy ellenőrizd, ha megoldottam egy feladatot. (Napközis gyakorlófüzet… nagyon szereti )
Rendben, akkor amint tudok, szakítok pár percet a feladatodra. Elfogadod, hogy ez esetleg nem azonnal lesz?
Persze.
Rendben. Milyen tölteléket vigyünk a palacsintához?
Kakaót!!

Redő Júlia

“Anya szeretlek!”

A kislányom olyan 2,5 éves lehetett, amikor az egyik nyűgös napja végére, már teljesen kifáradva, hogy nem tudom mit tehetnék érte, leültem a szoba közepére és csak “néztem ki a fejemből”. Ő ott állt előttem lekámpicsorodott szájjal és maszatosan, és egyszer csak, mintha életemben először látnám, megláttam őt. Annyi önmagammal és vele szemben állított elvárás és ítélet mögött, ott állt egyszerűen csak egy szomorú, és fáradt emberke, akit most megértettem. Mintha ködfátyol lett volna előttem addig, ami most hirtelen eltűnt. Minden egyértelműen, és tisztán, nyilvánvalóan volt előttem. Annyira elteltem ezzel az élménnyel, hogy sem megszólalni nem jutott eszembe, és még csak meg sem mozdultam, ő azonban odajött hozzám, és fokozva a csodálkozásomat azt mondta: „Még sírok egy kicsit anya, aztán megnyugszom. Jó? Megölelt, és életében először a fülembe súgta: „Anya szeretlek!”

Ezek után nagyon vágytam rá, hogy ilyen élményekben ne csak véletlenszerűen lehessen részem, hanem beállt a szimatom arra, hogy olyan eszközt találjak, amivel képes vagyok a megszokottól eltérő módon figyelni, máshogy mint idáig tanultam. Szerettem volna tudni, mit tettem, mit tehetek azért, hogy így tudjak lenni, így tudjak találkozni. Ennek az eszközét ismertem fel az EMK-ban.

Érzelmi állapotunkhoz és az erőforrás szükségleteinkhez kapcsolódni

Azt, hogy mennyire fontos az érzelmi állapotunkhoz és az erőforrás szükségleteinkhez kapcsolódni, mielőtt mindenféle stratégiával igyekeznénk megoldást találni, szintén a lányommal való egyik eseten tapasztaltam meg, pedig akkor még csak 3 vagy 4 éves lehetett. Anyósomékat látogattuk meg, és vittük a hordozható kiságyat neki, amit szétnyitottam, és letettem a mi ágyunk mellé. Befektettem őt az ágyba, ami épp a csillár alá került, és ahogy felnézett, felpattant az ágyból és kétségbeesve elkezdett sírni és kiabálni, hogy “Ne aludjunk a csillár alatt!”
Én meglepődtem ezen a kitörésen, és kérdeztem, hogy mi baj, mitől fél, az jól oda van szegezve, de ő csak sírt és kiabálva hajtogatta tovább:

“Ne aludjunk a csillár alatt!”

Mikor láttam, hogy így nem tudom megnyugtatni, természetesen odébb húztam az ágyat, és mondtam neki, hogy

“Nézd, elhúztam az ágyad, nem alszunk a csillár alatt, minden rendben.”

de ő csak kiabált tovább, nem fogta fel, bármit is mondtam, vagy mutattam neki, bárhogy is próbáltam ölelgetni. Végső tehetetlenségemben rákiabáltam már én is:

“Nem alszunk a csillár alatt, hát mit akarsz még?!”

Mire ő:

“Megnyugodni.”

És ezzel meg is nyugodott, odabújt hozzám, és pár perc múlva nyugodtan elaludt. Azt hiszem ráhangolódtam a kétségbeesettségére, amikor elkiáltottam magam, és az, hogy valóban tudni akartam közben, hogy mit tehetnék érte, innen már hallható lett az ő számára is. Akkor pedig ki tudta mondani azt az elemi szükségletet, ami abban a pillanatban minden más ésszerű megoldásnál fontosabb volt számára.

Most már nem is almához hasonlítok, hanem inkább egy eperhez

Zsófi 10 éves volt, mikor egy este lefekvés előtt mondja nekem, hogy beteg, és nem akar iskolába menni másnap. Sejtettem, hogy valami bántja, ezért kértem, hogy meséljen, mi van a suliban. Először bizonygatta, hogy semmi, csak nem érzi jól magát, én azonban megkérdeztem, hogy van-e kedve erről úgy EMK-san beszélgetni. (Így hívjuk magunk közt, amikor használjuk ezt a módját az egymásra figyelésnek.) Azt felelte,

“Van kedvem, de úgy sem tudom elmondani, mert olyan vagyok, mint egy alma, a probléma pedig a mag a középen, ami oda úgy be van szorulva, hogy ki sem tudom mondani.”

Innen indult a beszélgetésünk, amit egy idő után ezzel szakított félbe:

“Anya! Én most már nem is almához hasonlítok, hanem inkább egy eperhez, amin a magok kívül vannak! Még egy pár dolgot elmondok, és teljesen jól leszek!”

Tartalomjegyzék

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9