Hétköznapi szokásainktól az Együttműködő, Erőszakmentes Kommunikációig
Kiállok magamért — én-üzenet, önkifejezés
“A világon a legnagyobb dolog, tudni, hogy hogyan váljunk önmagunkká.”
- Michel Eyquem de Montaigne, XVI. századi francia filozófus
Sok energiát nyerhetünk, ha ítélet és hibáztatás nélkül állunk ki magunkért, én-határainkon belül maradunk, és én-üzenetben fejezzük ki a bennünk zajló érzelmeket. A következő kép ezt fejezi ki.
Sebezhetőségünket, értékeinket és döntéseinket vállalva, érvényesítjük saját helyzetünket, nézetünket, és még olyan esetben sem kell bűntudatosan, szégyenkezve visszavonulnunk, ha történetesen hibát követtünk el. Esendőségünkben is erőt képviselünk, amelynek segítségével méltóságunkat megtartva tudunk szembenézni a hibával, hogy tanuljunk belőle. Más esetben képesek vagyunk “nem”-et mondani, és kiállni saját álláspontunkért. Például:
R: “Már megint micsoda ostobaságot csináltál!”
K: “Amikor ezt hallom, csalódottnak érzem magam, és elfogadásra vágyom.”
Védekezés és ellentámadás nélküli, őszinte szavaink új életszemléletet (paradigmát) képviselnek. Ha a másik fél nincs hozzászokva ehhez a gondolkodásmódhoz, nem biztos, hogy meghallja mondanivalónk lényegét — az önmagunkért való felelősségvállalás üzenetét.
Ennek a kijelentésnek azonban, saját igazságunk érvényesítésében és stabilitásunk megteremtésében van elsődleges jelentősége! Gyülekezik bennünk a bátorság, amivel ítéletmentesen kiállhatunk magunkért. Minden egyes alkalom, amikor felvállaljuk magunkat, erőt ad, amiből később is meríthetünk, hogy újra és újra képesek legyünk így megszólalni.
Visszajelzés kérése
Ezen a ponton eszköztárunkban van még valami, amit folytatásként kimondhatunk, és amivel ezt üzenhetjük: “Álljunk meg egy pillanatra, és hallgassuk meg egymást kölcsönösen.” Ez a mondat a visszajelzés kérése, amely így szól:
K: (Amikor ezt hallom, csalódottnak érzem magam, és elfogadásra vágyom.) “Elmondanád, mit hallottál?”
Ez a “visszakérdezés” az Együttműködő, Erőszakmentes Kommunikáció egyik legsarkalatosabb, és egyben, legtöbb ellenérzést kiváltó pontja… hiszen emlékeztet az iskolai számonkérésekre és “intelligencia tesztekre”. Ugyanakkor, kérésünk valódi jelentősége az a törekvés, hogy egyre tisztábban tudjuk kifejezni és megüzenni a Másiknak mondanivalónk ítéletmentességét és saját érzéseinkért, értékeinkért való felelősségvállalást. A kért visszajelzés segítségével tehát tudatosíthatjuk álláspontunkat: “Ilyen egyenlő esélyekkel szeretnék beszélgetni veled!”.
A visszakérdezés egyben kapcsolat-teremtő kérés is, amely — ha valóban élünk vele — elindíthatja a két fél közötti kommunikáció áramlását, egymás álláspontjának kölcsönös felfedezését.
Ha a Másik nem ismeri ezt a “nyelvet”, valószínűleg nem, vagy csak “közvetve” fog válaszolni a kérdésemre, például:
R (folytatja, mintha nem hallaná K szavait): “...Nem lehet rád számítani…”
vagy:
R (meghallja K szavait, és beleszövi támadásába): “És még te vagy csalódott!… Mintha kisbaba volnál! Lehet, hogy egy ötévestől elfogadnám. Mikor fogsz már végre felnőni?!”
Zavarba ejtő lehet ez a “sikertelen” visszakérdezés, ha kezdő gyakorló vagyok. Mégis érdemes észrevenni, hogy számomra most az a legfontosabb, ahogyan kiállok magamért!
A visszajelzés értékét társunk olyan megtapasztalások során látja majd be, amikor maga is átéli, milyen megnyugtató és feltöltő érzés jelet kapni arról, hogy üzenete megérkezett a másikhoz. Ez a tapasztalat indíthatja őt a későbbiekben arra, hogy kész legyen figyelmet, energiát szánni rá, és hasonló visszajelzést adni mások felé is.
Hogyan tovább?
Ha a társam szavaiban tükröződött valami abból, amit mondtam — még ha “eltorzult” is — érdemes megköszönnöm, hogy meghallott egy-egy szót, például:
K: “Köszönöm, hogy meghallottad, hogy csalódott vagyok, és elfogadásra lenne szükségem…”
Innen már bizalommal áttérhetek a kapcsolatteremtés másik útjára, a másik felé forduló empatikus figyelemre. Hiszen szinte mindegy, hogy ki-kire figyel először: a lényeg, hogy elinduljon kapcsolatunkban a “minőségi” egymásra figyelés.