Megbecsülés és hála

Az öröm alapvető vágyunk, legfontosabb erőforrásunk. Mégis rajtakaphatjuk magunkat azon, hogy háttérbe szorul hétköznapi életünkben a megoldandó feladatok, hiányosságok, kihívások mellett.

A hiányosságokat, hibákat többnyire könnyebb észrevenni. Igen, fejlődni szeretnénk… de vajon az elmarasztalás és korholás a leghatékonyabb ösztönzőnk?

“Rossz Hírek” a Dicséretről^

A hagyományos nevelési szemlélet nemcsak a büntetésben, hanem a dicséret eszközében is hisz… ahogy a csacsit is “pálcával és répával” — ösztönzik, az emberre vonatkozóan is ezt tartja mérvadónak a közhiedelem. Így aztán a megerősítést, megbecsülést, értékelést gyakran összetévesztjük a dicsérettel.

Amikor dicséret van, a kreativitás, játék, ihlet és teremtő erő örömét és belső motiváló erejét a külső megfelelés motivációjára váltom fel, hogy saját hitrendszerem szerinti “fontos” célokat érjek el. Kortárs kutatók tudatosítják bennünk, amit mindig is érezhettünk a dicsérettel kapcsolatban. Álljon itt egy idézet, ami erről szól: “A dicséret az uralkodás fegyvere. Azért alkalmazzuk, mert hatalmat akarunk a gyanútlan áldozat felett. Amikor velünk szemben alkalmazzák, ösztönösen is félünk tőle.” (Beecher, Willard és Marguerite kortárs amerikai pszichológusok)

A külső megfelelés motiváló erejének természetéből fakad, hogy újra és újra szükség van külső motivációra – hiszen belül csak a veszteségtől való félelem és hasonló motivációk táplálják. Ilyen motiváló erő használatakor sokan érzünk hasonló frusztrációt, mint amit F. Várkonyi Zsuzsa könyvcíme sugall, “Már százszor megmondtam” (Paradigma-Pont Kft. 1998)

… és a “Jó Hírek”!^

Ahelyett, hogy megdicsérnék valakit, amikor valami kedvemre valót tesz, elmondhatom neki, milyen szükségletemhez járult hozzá azzal, amit tett… miért vagyok hálás neki. Ha így fejezem ki magam, mindketten maradéktalanul tudjuk megélni az örömét annak a hatalomnak, hogy képesek vagyunk hozzájárulni egymás életének szépséghez! Ha valaki kipróbálta a “Köszi, jó volt” vagy “Hű, de ügyes vagy!” szavak helyett az EMK ünneplés ízét, ez az élmény valószínűleg újra és újra erőt ad ahhoz, hogy teljességében kifejezzük és a szavak megerősítő, teremtő hatása segítségével megéljük érzéseinket.

“Amikor megkaptam a leveledet, nagyon meghatódtam, és (a szavaidon keresztül) újra megéltem a köztünk levő őszinteség, kölcsönös megbecsülés és szeretet örömét!”

Belső Motiváció — az Öröm, Szépség, Életerő^

Talán radikálisnak tartjuk Marshall Rosenbergnek ezt a kijelentését:

“Semmit ne tegyél, amit nem a legnagyobb örömmel teszel!”

– és mégis vonzó lehet elgondolkozni ezen.

Szűk-ség vagy bőség?^

Az EMK tanítása szerint mindent azért teszünk, hogy kielégítsük valamilyen erőforrás szükségletünket! Amikor a megbecsülés, szeretet, biztonság elvesztésének félelméből cselekszem — a szűk-ség szemüvegén keresztül látom az életet!

Elhiszem-e, hogy többre van lehetőségem?? Képes vagyok-e meglátni, értékelni és ünnepelni a mindennapok apró örömeit? Tudok-e örömet találni a hétköznapok sietségében egy kedves mosolyban, hangban, illatban?… Megbeszélésre sietek, és az utam egy parkon visz keresztül… eszembe jut-e, hogy mélyeket lélegezzek és beszívjam a friss levegőt… esetleg meg is álljak, és feltöltsem magam egy fa csendjéből, nyugalmából, egy apró virág színeiből?… Tudok-e örülni a tévedésekben rejlő felismeréseknek? Képes vagyok-e felébreszteni magamban, és másokkal is megosztani a hála Erejét? Ünnepekké válhatnak ezek a pillanatok, és erőt adhatnak a további kihívásokban!

Joshua Bell története^

Az alábbi történet hátterében egy szociológiai kísérlet áll, amelyet a Washington Post szervezett. Joshua Bell, világhírű hegedűművész, álruhás metróbeli fellépésével azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan idõpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.

Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idõ alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.

Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel késõbb a hegedûs megkapta az elsõ egydollárosát, egy nõ dobta bele a hegedûtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel késõbb valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idõ múlva az órájára nézett, és továbbsietett.

Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedûst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülõ továbbvezette őket.

A 45 perces elõadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyûlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.

A járókelõk nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedûmûvésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli elõadás elõtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.

A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs idõnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?

Sietséggel, feszültséggel teli hátköznapjaink is kínálnak lehetőségeket az értékelésre, megbecsülésre, ünnepi pillanatokra. Nézzünk meg néhány ilyen példát.

Valaki “beszól”, olyan megjegyzést tesz, ami felkavar…. Lenyelem a keserűséget, esetleg visszavágok… vagy meg tudom-e látni az “érem másik oldalát”? … “Ez fáj, de mégis jó, hogy kimondta…lehet benne igazság!”… Milyen lenne, ha ezen a ponton tudnák egy kezdeményező lépést tenni a másik felé, hogy kommunikációt, őszinteséget, és mindkét félnek méltóságot, megbecsülést nyújt? Találok-e egy-egy nehéz helyzetben olyan pillanatot, amit értékelhetek, amiért hálás lehetek?

Az EMK olyan eszközzé válhat a kezünkben, amelynek segítségével nemcsak a kellemesnek ígérkező esetekben hanem a kihívásokban is oda tudok fordulni a másik személyhez vagy csoporthoz.

Konfliktus helyzetekben is nagy szerepe van a felismerés örömének, és a hálára szánt pillanatoknak!^

Lehet, hogy nehéz végighallgatnom és folyamatosan visszajeleznem valakinek, hogy milyen fájdalom és keserűség van benne a tetteimmel és velem kapcsolatban… és közben lehet, hogy valami felismerésre jutok: “igen, már észrevettem magamban ilyesmit… már mondta nekem valaki…!” Lehet, hogy a felismerés értéket jelent számomra. Ha a másik ember kifakadása valami új felismerést hoz számomra, lehet, hogy sikerül kinyitnom magam és megérintődöm. Ha ilyenkor hála ébred bennem, és ezt ki is mondom, ez olyan pillanat lehet, ami megváltoztatja a köztünk levő kapcsolódást. Amikor rám kerül a sor, hogy elmondjam, bennem mi van, már “máshonnan” indulok ki, mint amikor elkezdtük a beszéélgetést. A hála légkörében összekapcsolódás születhet közöttünk.

Lássunk egy példát. Valaki ezt mondja nekem:

– Ne nyaggass… erőszakos vagy! Akkor csinálom meg, ha én akarom, és amikor én akarom!

Szokásos belső reakcióm, pl.: “…már megint milyen hülye vagyok, hogy kérek tőle bármit is, inkább egyedül elvégzem az egészet…

Szokásos külső reakcióm, pl.: “… önző vagy, csinálj, amit akarsz, nem lehet rád számítani, máskor meg se kérlek!”

EMK gyakorlatomban azonban, először empátiával teremtek kapcsolatot a másikkal:

– Szívesebben teszel meg bármit, ha nem nyomás alatt, hanem szabadon döntheted al, hogy megtedd-e vagy sem?…

Amikor EMK gyakorlatként pártatlanul belegondolok az ő helyzetébe, valószínűleg megérint, amit megértek, és saját igényemként is el tudom fogadni a szükségletét – ez esetben pl. a szabad döntés igényét. Amikor a másik ember szükséglete felé fordulok, minden helyzetben saját igényemre is ráismerhetek. Ünnepelhetem amit most megértettem a konfrontálódásunkon keresztül. Valahogy így fejezem ki magam:

– Köszönöm, hogy elmondtad… köszönöm, hogy kiálltál magadért, és nekem is sikerült meglátnom a szükségletedben saját igényemet is.

Nagy jelentősége van annak, ha a köszönetet, hálát meg tudom élni — valóban össze tudok kapcsolódni a másikkal. Olyan ez, mint amikor a fenti példákban a célom felé sietve is észreveszem a felém áramló hangokat, illatokat, friss levegőt, színeket, stb. Kitágul ilyenkor a világom. Egységbe kerülhetek valamivel, valakivel, aki eddig “kívül” volt. Ha ezt ki is tudom fejezni a konfliktus közepette, ilyenkor “megfordulhat a kocka” — mindketten megérintődünk, és mélyül a kapcsolatunk.

Ezután empátiával fordulhatok afelé a viselkedésem felé, ami a konfliktust kiváltotta, valahogy így:

– Szeretnék megértést annak a részemnek, amelyik egyedül érzi magát a feladatokkal, fáradtnak és elkeseredettnek érzi magát, és támogatásra van szüksége. Elmondanád, hogy mi jut el ebből hozzád?

Nem biztos, hogy elsőre teljes elfogadást kapok, de kitartással teremthetek rá lehetőséget, hogy végül a konfliktus minden szempontja elfogadást kap, és kialakul közöttünk a teljes egyensúly.

A megbocsájtás szertartása^

Példaként idézek Gerald G. Jampolsky – Megbocsátás – Amit meg kell bocsátanunk másoknak, talán önmagunk elrejtett része c. könyvből egy részletet, amely a dél-afrikai Babemba törzs egyik szokásáról szól:

…. Van egy történet a megbocsátásról, amely Afrikából származik.

Ha valaki igazságtalanul vagy meggondolatlanul cselekszik a dél-afrikai Babemba törzsben, azt kiállítják a falu közepére, de semmivel sem akadályozzák meg a menekülésben.

A falu minden lakója abbahagyja a munkát, és a megvádolt személy köré gyűlik.

Azután mindenki egyenként, életkortól függetlenül elkezdi sorolni a kör közepén álló személynek, hogy milyen jócselekedeteket hajtott végre élete során. Nagyon részletesen felidéznek mindent, amire csak emlékeznek az illetővel kapcsolatban. A vádlott minden jó tulajdonsága, jó cselekedete, erőssége és kedvessége elhangzik. A kör minden tagja rendkívül alaposan végzi a feladatot. Az illető minden történetét a lehető legnagyobb őszinteséggel és szeretettel mesélik el. Senki sem túlozhatja el az eseményeket, és nem találhat ki történeteket. Senki sem beszél komolytalanul vagy gúnyosan.

Ez a szertartás addig folytatódik, amíg a falu minden egyes lakója el nem mondta, miért találja a vádlottat a közösség legtiszteletreméltóbb tagjának. Ez több napig is eltarthat. Végül a törzs szétnyitja a kört, és boldogan megünneplik, hogy az illetőt visszafogadták a közösségbe.

Ha szerető szemmel tekintünk a világra, amit ez a szertartás olyan csodálatosan mutat be, csak újraegyesülést és megbocsátást látunk.

A kör minden tagja – ahogyan a középen álló személy is – újra szembesül azzal, hogy a megbocsátás által megszabadulhatnak a múlttól, és a félelmekkel teli jövőtől.

A középen álló személyt nem nevezik rossz embernek, és nem zárják ki a közösségből. Ehelyett mindannyian újra eszükbe idézik, hogy a szeretet ott van bennünk és körülöttünk, mindenkiben és mindenben.”

“A jel” című történetet a megbocsájtás erejéről e-mailben kaptam:

Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt.

Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé…

Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki. Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet. Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből. Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:

- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:

- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják!”

Történet a megbecsülésről: “A RABBI AJÁNDÉKA”^

M. Scott Peck: “The Different Drum” (Arrow Books Limited, 1990) című könyvének előszavából.

Az alábbi anekdota valóságtartalmáról csak annyit tudni, amennyit egy anekdotáéról általában lehet. Jellemző módon sok változatban kering. Szintén jellemző, hogy az alább előadandó változat forrása homályba vész. Nem emlékszem, hogy hallottam-e, vagy inkább olvastam valahol, s hogy mikor és hol ismertem meg. A tetejébe már azt sem tudnám megmondani, hogy én magam mit ferdítettem rajta. Csak annyi bizonyos, hogy a címével együtt ismertem meg, ez pedig így hangzik: “A rabbi ajándéka”.

Szerepel a történetben egy kolostor, melyre nehéz idők jártak. A valaha hatalmas szerzetesrend a tizenhetedik-tizennyolcadik század meg-megújuló szerzetesellenes mozgalmai és a tizenkilencedik század fokozódó elvilágiasodása nyomán sorra elvesztette fiókintézményeit, s tagsága oly mértékben megfogyatkozott, hogy végül csak öt barát maradt a lepusztult anyakolostorban: az apát és négy társa, valamennyien hetven év fölöttiek. A rend vitathatatlanul kihalásra ítéltetett.

A monostort környező sűrű erdőben megbújt egy kis kunyhó, amelybe időnként a közeli városban működő rabbi húzódott vissza egy kis remeteéletet élni. Az imádságban és elmélkedésben töltött sok-sok év során az öreg szerzetesekben kifejlődött egyfajta hatodik érzék, úgyhogy azonnal tudták, mikor vonul remetelakába a rabbi.

– Itt a rabbi, megint az erdőbe jött a rabbi — adták tovább egymásnak ilyenkor suttogva a hírt. Egyszer aztán a rendje haldoklása miatt emésztődő apátnak eszébe jutott, hogy ellátogat a kalyibába, s megkérdezi a rabbit, nem tudna -e egész véletlenül valami tanácsot adni, hogy miként menthetnék meg a kolostort az elnéptelenedéstől.

A rabbi szívesen fogadta a rendfőnököt, mikor azonban jövetele céljára tért, csak sajnálkozni tudott vele.

– Magam is hasonló cipőben járok – bizonygatta. — Ugyanez a helyzet a városban is . Jóformán senki sem jön már a zsinagógába.

Így hát az agg apát meg a vén rabbi együtt siránkozott. Azután felolvastak néhány verset a Tórából, és csendben magvas eszméket cseréltek. Elérkezett az idő, hogy a vendég távozzék. A két öreg megölelte egymást.

– Csodálatos, hogy annyi év után végre találkoztunk — sóhajtotta az apát -, de még mindig nem sikerült választ kapnom a kérdésemre. Nem tudna esetleg valami tanáccsal szolgálni, hogy mi módon segíthetnék halódó rendemen?

– Sajnos, nem – felelte a rabbi. — Csupán annyit mondhatok, hogy a Messiás önök közt van.

Amint az apát visszatért a kolostorba, rendtársai köré gyűltek

– No, segített valamit a rabbi?

– Nem tudott – horgasztotta le a fejét az idős szerzetes. — Csak sírtunk és a Tórát olvasgattuk. Mindössze annyit mondott, amikor már indulófélben voltam … nos, elég talányos dolog, szóval annyit mondott, hogy a Messiás köztünk van. Fogalmam sincs, hogy értette ezt.

A következő napokban, hetekben és hónapokban az öreg szerzetesek egyre azon rágódtak, vajon jelentenek-e valamit a rabbi szavai. A Messiás itt, közöttünk? Netán a kolostor valamelyik lakójára gondolt? Ha igen, akkor melyikre? Esetleg az apát úrra? Igen, ha személy szerint valakire célzott, akkor valószínűleg a mi tisztelendő atyánkra. Hiszen ő a vezetőnk immáron több mint egy emberöltő óta. Másfelől persze nem elképzelhetetlen, hogy Tamás testvérre. Tamás testvér tényleg szent ember. Mindannyian tudjuk, hogy Tamás a szívében hordja a fényt. Ezzel szemben Elred testvér szóba sem jöhet! Ez az Elred egyre bogarasabb. Ámbár ha jobban meggondoljuk, még ha mindenkinek tüske is az oldalában, de csakugyan, Elrednek szinte mindig igaza van. Sokszor nagyon is igaza. Talán a rabbi kijelentése mégis rá vonatkozik. Na de Fülöp testvérre semmiképpen sem. Fülöp olyan visszahúzódó, teljesen jelentéktelen alak. Az viszont tény, hogy valami rejtélyes adottság révén mindig ott terem, ahol szükség van rá. Mintegy varázsütésre megjelenik az ember mellett. Igen, talán Fülöp a Messiás. Rám ugyebár nem gondolhatott a rabbi, nem, az kizárt dolog, hogy pont rám, egy ilyen hétköznapi emberre. Na és ha mégis? Ha mondjuk tényleg én vagyok a Messiás? Ó, nem? Istenem, ugye nem lehetek ennyire fontos a számodra?

Így merengtek mind magukban, s ki-ki kezdett megkülönböztetett tisztelettel bánni a többiekkel, hiszen nem lehetetlen, hogy valamelyik társa a Megváltó. És mivel végül is az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy saját maga az, hát ettől fogva mindegyikük önmagára is rendkívüli tisztelettel tekintett.

Lévén, hogy a rendházat gyönyörű erdőség övezte, egyszer-egyszer továbbra is előfordult, hogy az emberek ellátogattak a kolostorhoz, hogy meguzsonnázzanak az előtte elterülő kis gyepes térségen, felfedezték a körülötte kanyargó szűk ösvényeket, hébe-hóba még az omladozó kápolnába is benéztek, s kedvük támadt egy kis elmélkedésre. Eközben – anélkül, hogy a tudatára ébredtek volna – megfogta őket a sajátos atmoszféra, a rendkívüli tisztelet, amely most az öt öreg szerzetest kezdte körülvenni, s mintha belőlük sugározva áthatotta volna az egész épület levegőjét. Megmagyarázhatatlan, már-már ellenállhatatlan vonzerő áradt a falakból. Az alkalmi kirándulók önkéntelenül kezdtek gyakrabban piknikezni, játszani, imádkozni a kolostornál. Kezdték magukkal hozni a barátaikat is, hogy megmutassák nekik ezt a különleges helyet. A barátaikkal azután eljöttek azok barátai is.

Így történt, hogy valamelyik fiatalember, aki ellátogatott a kolostorhoz, egyre többet és többet beszélgetett az öreg szerzetesekkel. Egy idő múlva megkérdezte, nem csatlakozhatna-e hozzájuk Aztán követte még egy. És még egy. Néhány év alatt a kolostor újból virágzó rendházzá s a rabbi ajándéka jóvoltából az egész ország pezsgő szellemi és lelki központjává vált.

(Marc Victor Hansen, Jack Canfield: Erőleves a léleknek 2. kötet, Bagolyvár Könyvkiadó)

Még több öröm bevonzása^

A hála, a szépség értékelése tökéletes módja annak, hogy még több örömet vonzzon be az életünkbe… még több olyat, amiért hálásak lehetünk.

“Minél jártasabbá válsz a hála mûvészetében, annál kevésbé leszel játékszere a neheztelésnek, depressziónak és kétségbeesésnek. A hála “varázsitala” fokozatosan feloldja éned kemény burkát – a birtoklás és ellenõrzés kényszerét – és nagylelkû lénnyé változtat. A hála átélése spirituális alkímia, nemes szívûvé és nagylelkûvé változtat.” (Sam Keen)

Példaként idézek Esther és Jerry Hicks “Salamon beavató meséi” című könyvéből. (116-119 old.)

A könyv alcíme: “A felnőttek már nem élvezik, ha csöndben lehetnek… Te még hallod a gondolataidat?”

– Salamon, mi történt Mr. Jorgensennel?? Mintha kicserélték volna! – újságolta Sara.

– Ő ugyanaz az ember maradt, csak te veszel észre más dolgokat is.

– Szerintem nem én veszek észre más dolgokat, hanem ő viselkedik máshogyan.

– Például hogyan?

– Például sokkal többet mosolyog mint szokott. És néha fütyül az óra előtt. Eddig soha sem volt ilyen! Még kacsintott is rám! És sokkal izgalmasabb dolgokat mesél, sőt még az osztályt is megnevettette. Egyszerűen boldogabbnak látszik mint eddig.

– Ez úgy hangzik, mintha a tanárod kapcsolódott volna a te öröm-körforgásodhoz.

Sara megrökönyödött. Salamon tényleg az ő számlájára írja Mr Jorgensen viselkedésének megváltozását?

– Salamon, szerinted én tettem Mr Jorgensent boldogabbá?

– Nem egészen a te érdemed, mivel Mr. Jorgensen maga is boldog akar lenni. De te segítettél neki, hogy ez eszébe jusson. És legfőképpen te segítettél neki eszébe juttatni, hogy miért is lett tanár valamikor.

– De én soha nem beszéltem Mr. Jorgensennel. Hogyan emlékeztethettem akkor rá?

– Ezt mind azáltal érted el, hogy értékelted Mr. Jorgensent. Látod, bármikor ráfordítod a figyelmed valamire, vagy valakire, és ugyanakkor az elismerés csodálatos érzését érzed – hozzáadsz az emberek boldogság-érzéséhez valamennyit. Megöntözöd az embereket az elismeréseddel.

– Mintha locsolnám őket a slaggal? – kuncogott Sara saját buta hasonlatán.

– Igen, pontosan úgy. De mileőtt megöntöznéd őket, forrássá kell lenned, hogy adni tudj. Ez az, amit az elfogadás lehetővé tesz. Amikor elfogadsz valakit, vagy szeretet érzel valaki iránt, vagy valakiben vagy valamiben meglátod a jót, akkor iylen forrássá válsz.

– Hogyan lesz az elfogadás forrás, Salamon? Honnan ered?

– Mindig is benne volt az emberben, eredendően.

– Akkor miért van, hogy a többi ember nem ad a forrásból inni?

– Ez azért van, mert sok ember már nem tudja, hogyan kell nyitottnak lenni. Nem szándékosan. Egyszerűen nem értik, hogyan lehet forrásnak maradni.

– Rendben, de ezzel azt akarod mondani, hogy bármikor forrás lehetek, és öntözhetek, ahol- és amikor- és amit csak akarok?

– Így van. És ha az elismeréseddel öntözöl valakit, nyilvánvaló változásokat fogsz tapasztalni.

– Hűha! Akkor ez olyan, mint a varázslat! – suttogta Sara, ahogy rájött a tanultak hatalmas hord erejére.

– Első hallásra valóban varázslatnak tűnik, de idővel mindez természetessé fog válni. Jól érezni magad, és másoknak is segíteni ebben, ez a legjobb és legtermészetesebb dolog a világon, amit tehetsz.

– Van annak valami fortélya, hogy rákapcsolódva maradjak a forrásra?

– Egy kicsit gyakorolnod kell, de aztán egyre jobban leszel benne. Az első napokban csak gondolj valamire, aztán figyeld meg, hogyan érzel a dologgal kapcsolatban. Észre fogod venni, hogy ha elismerést érzel, vagy büszkeséget, vagy a jó oldalát látod valaminek akkor csodásan fogod érezni magad, ami azt jelenti, hogy rá vagy kapcsolódva a forrásra. De ha kritizálsz, elítélsz, vagy hibát keresel másban – nem fogod magad jól érezni. Ez azt jelenti, hogy lekapcsolódtál, legalábbis arra az időre, amíg ezt érzed. Legyen benne örömöd, Sara.

Hogy szól mindez az EMK gyakorlatáról?…

Várjuk a Te történetedet, visszajelzésedet!