Tudatosságunk Útja 1.

Elindulás…^

Ezen az oldalon rövidebb-hosszabb írásokat találsz, amikben megosztom Veled felismeréseimet az EMK gyakorlatával kapcsolatban. Folyamatosan bővítem ezt az oldalt. Folyamatosan tanulok, ahogy rendszerezem élményeimet, kutatásaimat és felismeréseimet.

Köszönöm, hogy együtt vagy velem ezen az úton!

Megkülönböztetés és egységbefoglalás^

Amikor Hamupipőke és más mesék főhősei próbákon mennek keresztül, apró lények — madarak vagy egerek — segítenek nekik szétválogatni apró dolgokat: a magot a pelyvától vagy a hamutól. Hasonlóan, az EMK főhösei is a megkülönböztető készséggel jutnak túl az első próbákon!

A próbák sorozatán keresztül megszerzik a Királykisasszony szívét… csakúgy, ahogy az EMK gyakorlója!

Az EMK első alapkészsége a megkülönböztető képesség^

Amikor a megkülönböztetett részek egységben működnek, kibontakozik az EMK dinamikája^

Mit különböztetünk meg?

Elsősorban — megkülönböztetjük a Beszélőt a Hallgatótól^

Amikor kommunikálok, kétféle “üzemmódban” működöm: vagy Hallgatok vagy Beszélek.

Hétköznapjainkban gyakran összekeverjük, hogy ki beszél, és ki hallgat. Miközben valaki beszél, én magam is azzal vagyok elfoglalva, mit fogok válaszolni — és minél előbb szeretnék szóhoz jutni! Ilyenkor éppen kommunikációs gondjaink gyökerénél vagyunk!

Mi a helyzet, amikor mindketten azzal vagyunk elfoglalva, hogy “mi mindent szeretnék elmondani ezzel kapcsolatban!”…? — “Árvíz, és hajóvonták találkozása tilos!”…

“Hallgass úgy, hogy szívesen beszéljenek, és

Beszélj úgy, hogy szívesen hallgassanak!”

Így szól a mondás, és az EMK első eszköze éppen ennek a két oldalnak a megkülönböztetése. Ha a két oldal összemosódik, zavar és konfliktus keletkezik. Lássunk néhány példát.

Előfordul, hogy szeretném elmondani mi van bennem, hogy élek meg valamit, és aki hallgat befejezi a mondataimat…. mert “ő is ismeri ezt a helyzetet” a maga életéből. Lehet, hogy valóban összecsengés, áramlás alakul ki közöttünk, és gyakran fordul elő az is, hogy a beszélő lemond arról, hogy megtalálja a számára legjobb kifejezéseket, és az is lehet, hogy elakad és ingerült lesz.

Beszélni szeretnék, és a másik az óráját vagy a járókelőket nézi. Előfordul, hogy közbeszól, és befejezi helyettem a mondatot, vagy kijavít, kéretlen tanácsot ad, stb. Esetleg, úgy tűnik, mintha figyelne, és mégsem érzem a kapcsolatot. Ha a felszínen hallgatnak de valójában máshol járnak Hallgató gondolatai, lehet, hogy nehezen fejezem ki magam, keresem a szavakat.

Az egyediség az együttműködés alapja^

A másik fél belső igazságának tisztelete, a kettőnk közötti finom árnyalatnyi eltérések, vagy éppen erőteljes különbségek tisztelete az Együttműködő Kommunikáció alapja.

Byron Katie “Szükségem van a szeretetedre — vagy mégsem?” című könyvében (Édesvíz Kiadó 2009, 19. oldal) a két fél összefonódásának a gyökereire mutat rá, amikor ezt írja:

Az összes kapcsolati zűrzavar ugyanabból a félelemből táplálkozik — ez pedig azt súgja, hogy nem élhetsz, de legalábbis nem lehetsz boldog a másik szeretete vagy elfogadása nélkül. Hogy a nap huszonnégy órájában igyekezned kell, hogy megfelelj és kedvére tegyél a főnöködnek, házastársadnak, a kollégáidnak, különben összedől a világ.

Mindkét fél részére létfontosságú, hogy képesek legyünk kibontakozni ebből az összefonódásból, hogy azután képesek legyünk rátalálni a a szeretet és elfogadás egy másik — egyszerűbb, megbízhatóbb és hatékonyabb módjára. (“Függőség, függetlenség, összetartozás… Integritás” című fejezetünkben bővebben olvashatsz erről a témáról. http://emk.hu/internetes-tanulas/fuggoseg-fuggetlenseg-integritas/)

Akkor Beszélek szívesen, ha “teret kapok”, hogy kimondhassak mindent, megérthessem saját gondolataimat, érzéseimet, és megértést élhessek meg a másik oldalról.

Mi történik, amikor hallgatok valakit? Előfordul, hogy figyelek rá, és ő rólam kezd beszélni — lehet, hogy ítéleteket mond, diagnosztizál, vagy egyszerűen félreérti a szavaimat.

Akkor Hallgatok valakit szívesen, ha őszintén beszél magáról, és lehetőséget teremt, hogy kapcsolódjak hozzá.

Amikor Hallgatok, valóban lecsendesítem magam, és a Beszélőre összpontosítok. Ha ezt elmulasztom, lehet, hogy a Beszélő előbb-utóbb megjegyzi, “Megint mással foglalkozol, nem érdemes neked beszélni!”. Ha nem ilyen éber és szókimondó a partnerem, akkor csak csendben lemond rólam, és máskor tényleg kétszer is meggondolja, hogy elmondja-e nekem, ami a szívét nyomja!

Amikor Beszélek, érdemes valóban magamról beszélnem, ahelyett, hogy összekeverném saját gondolataimat azokkal, amik a Hallgatóról szólnak. Ha belefeledkezem a régi szokásba, hogy a Hallgatóról mondom el a nézeteimet, véleményemet, az éber, szókimondó Hallgató hamar megjegyezheti: “Magadról beszélj, kérlek!”

Lemondhatok arról a “régi jó” szokásomról, hogy a véleményemet hangoztassam… és van ebben valami nagy nyereség a számomra!… Ez az én időm, lehetőségem van rá, hogy a Hallgató figyelmének segítségét is felhasználva, magamba nézzek: mi van bennem. Alkalmam van arra, hogy megismerjek magamban eddig nem tisztázott vagy ismeretlen részeket — közelebb kerüljek magamhoz. És ezzel a Hallgatóhoz is közelebb kerülhetek — az eddiginél mélyebb, kölcsönös megismerésen alapuló kapcsolat alakulhat ki közöttünk.

A két oldal dinamikus együttműködéséből jön létre az EMK “tánca” — a “Zsiráf-tánc”^

A két oldal megkülönböztetésén és együttműködésén alapszik az EMK gyakorlatára jellemző dinamika — az EMK “tánca”!

Másodsorban — akár Beszélek, akár Hallgatok — megkülönböztetem a figyelmem középpontjában megjelenő “tárgyakat”.^

Figyelmem középpontjában 4 állomás (lépés) van, amelyeknek külön-külön figyelmet szentelek:

(1) mire reagálok, mit figyelek meg?

(2) hogy érzem magam?

(3) milyen életminőségre lenne szükségem?

(4) mit kérek magamtól vagy mástól?

Első lépés: MEGFIGYELÉS^

Ezt az első lépést tekinthetem gondolat-nagytakarításnak. Azokban a pillanatokban, amikor bizonyos cselekedetekre/történésekre/helyzetekre/gondolatokra hétköznapi körülmények között ösztönösen reagálnék, most azonnali válasz helyett lassítok — és megfigyelem, hogy mit látok, hallok, képzelek, gondolok, vagy mire emlékezem. Megvizsgálom a gondolataimat, ahogy élethelyzeteimre reagálok: ezen keresztül valós kapcsolatot teremtek magamban önmagammal és a világgal. Ennek nagy jelentősége van! Lássunk néhány példát:

• Ahelyett, hogy régi sérelmeimet is belevetíteném a történetbe, az itt-és-most pillanatába hozom magam. Amikor például az mondom magamnak, hogy “már évek óta ezzel a problémával küszködöm” — feltehetem magamnak a kérdést: “Mi a fontosabb számomra, az elhúzódó sérelem, vagy a nyitottság a helyzet kezelésére és megoldására?” Az igazság az, hogy nagyobb az esélye a sikeres kommunikációnak és megoldásnak ha nem évek óta felgyűlt probléma “csomagot” akarok megoldani egyszerre, hanem egyetlen adott helyzetet!
• Szabaddá válok arra, hogy a következő lépésben teljes egészében, maradéktalanul kifejezhessem az érzelmeimet, amik ehhez a pillanathoz kapcsolódnak!

Gondolatban vagy fennhangon így fogalmazok:

Beszélőként: „Amikor azt látom/hallom/gondolom…”

Hallgatóként: “Amikor azt látod/hallod/gondolod…”

Mikor fejezem ki magam hatékonyan?

Ha konkrét, jelen idejű, itt-és-most megfigyelt történésekre, gondolatokra utalok. A múltban történt eseményeket pl. így említem: “(most) eszembe jut, amikor…”

“Zsákutcák”:

• Amikor összetévesztek egy helyzetet a róla alkotott értelmezésemmel, ítéletemmel. Az értelmezések, ítéletek “kommunikációs sorompókat, falakat” emelnek közöttünk. Figyeljük meg a különbséget a két kijelentés között — Melyiket hallanád szívesebben, ha Rólad volna szó?

“Árad belőled a panasz!” — vagy — “Elmondod, hogy élted meg ezt a helyzetet.”

• Kerüljük az olyan kifejezéseket, hogy “mindig, soha, már megint, stb.!” Ha ezeket a kifejezéseket használom, valószínűleg túlzásba estem, és a másik fél tehetetlenségében csak visszautasítani vagy védekezni képes — változtatni nem! Hiszen belül ő maga is hasonló szemrehányást tesz magának. Nem tettünk lépést a megoldás felé, csak megerősítjük a szégyent és bűntudatot. Micsoda önmegvalósító jóslat! És mi a gond azzal, hogy “már megint” — hiszen ez a valóság?! — Ez a kijelentés a múltra irányítja a figyelmet, és ezzel gyengíti a lehetőségét annak, hogy az “itt és most” pillanatában egy konfliktusból kiinduló minőségi találkozásból olyan belátások és felismerések szülessenek mindkettőnkben, ami fejlősét, átalakulást hoz az életünkbe. Lássuk csak, melyik kijelentésemmel szembesül valaki szívesebben:

“Mindig elkésel!” — vagy — “15 percet késtél!”

“Soha nem hallgatsz meg!” — vagy — “Elfordultál, miközben beszélek Hozzád…”

“A Megfigyelés és az Értelmezés megkülönböztetése az emberi intelligencia legmagasabb foka” — mondja J. Krishnamurti.

Az Értelmezés fontos képességem — előfordul, hogy létfontosságú (pl. közlekedéskor). Az EMK gyakorlata során azonban, jobban járok, ha elengedem előítéleteimet, mert ezzel átjárhatóságot teremtek a két (esetleg konfliktusban lévő) nézőpont között.

Néhány kérdés, amit feltehetek magamnak a megfigyeléssel kapcsolatban:

• Milyen megfigyelésre alapozom a véleményemet?
• Konkrétan — mit tett(em) vagy mondott(tam), ami feszültséget, ingerültséget… váltott ki belőlem?
• Mi történt abban a pillanatban, amikor elvesztettem a türelmemet?

Második lépés: ÉRZÉS^

Hogy érzem magam e cselekedetek/történések kapcsán:

Beszélő: „…(kedvetlennek… vidámnak) érzem magam…”

Hallgató: „… (kedvetlennek… vidámnak) érzed magad…“ (?)

Kezdő EMK gyakorlóként érdemes kérdő hangsúllyal visszajelezni — emlékeztet arra, hogy tartsam a közös ritmust, és a Beszélőnek módja van pontosítani.

Mikor fejezem ki magam hatékonyan?

Ha érzéseimet olyan érzelmi állapotra utaló szavakkal fejezem ki, amelyek csak rólam szólnak!

“Zsákutcák”:

• Ha nem vagyok kapcsolatban az érzéseimmel, könnyen összetévesztem az őket a gondolataimmal. Ilyenkor előfordul, hogy így kezdem a mondanivalómat: “úgy érzem…”Ez a kifejezés megtévesztő, mert az utána következő szó érzés helyett minden esetben egy gondolatot (ítéletet) fejez ki! (Kipróbálhatod!) Ilyenkor érdemes megfigyelnem, mit érzek — talán csalódottságot, elkeseredettséget, zavarodottságot, bizonytalanságot, kétségbeesést…? Melyik kijelentést hallod szívesebben:

“Úgy érzem, becsaptál!” – vagy – “Csalódottnak érzem magam!”

“Úgy érzem, pocsékolod az időmet!” — vagy — “Tehetetlenséget érzek!”

• “Cserbenhagyottnak/megbántottnak/becsapottnak/kihasználtnak/hátba támadottnak… megtiszteltnek/támogatottnak/megbecsültnek érzem magam”. Amikor így fejezem ki magam, nem magamról beszélek, hanem egy másik ember viselkedését értelmezem. Ilyenkor nem vagyok kapcsolatban az érzéseimmel (pl. csalódottság, félelem, ijedtség, tehetetlenség, elkeseredettség… vagy éppen meghatottság, megkönnyebbültség, öröm, boldogság, stb.) — Ha másról szól az “érzés”, sem mással sem magammal nem tudok kapcsolatba lépni!

Az érzést kifejező szavak minden esetben csak a beszélőről szólnak. Ez a tudatosság újdonság a nyelvhasználatunkban. A jelentősége az, hogy felszabadítsuk magunkat a függőségekből, az áldozat szerepéből — felelősséget vállaljunk önállóságunkért. Ez az alapja annak, hogy kezünkbe vegyük az uralmat életünk felett!

Néhány kérdés, amit feltehetek magamnak érzéseimmel kapcsolatban:

• Hogyan érzem magam most, amikor arra gondolok, hogy –
  • - mi történt?
  • - reggel bemegyek a munkahelyemre?
  • - felhívjam telefonon (Anyámat, Apámat, a Gyermekemet, a Kedvesemet, a Főnökömet…) ?
  • - meglátogassam… (a Nagynénémet…) ?
  • - sétálni hívjam… ?
  • - kiálljak magamért ?

Az érzelmek, érzések világáról bővebben olvashatsz a későbbiekben.

Harmadik lépés: SZÜKSÉGLET — erőforrás, életenergia, életminőség, érték, lehetőség…^

Érzéseink jelzéseket adnak nekünk arról, hogy kielégülnek-e a szükségleteink, feltöltődnek-e az erőforrásaink.

Ezeknek tudatásban lássuk, hogyan folytathatjuk az előbbi példamondatot:

Beszélő: (Elkeseredettnek érzem magam) „mert szükségem lenne … (szabadságra, tiszteletre, nyugalomra, könnyedségre, őszinteségre, megértésre, stb.)”

Hallgató: (Tehetetlennek érzed magad) „mert szükséged lenne … (szabadságra, tiszteletre, nyugalomra, könnyedségre, őszinteségre, megértésre, stb.) (? – általában kérdő hangsúllyal mondjuk, hogy a Beszélőnek legyen módja pontosítani.)

Mikor fejezem ki magam hatékonyan?

Ha nem-személyre szóló, nem-megcselekedhető — tehát elvont és pozitív (nem nemleges fogalmakat kifejező szavakat használok.

“Zsákutcák”:

• “Arra volna szükségem, hogy legyél velem türelmes.” (EMK: “elfogadásra lenne szükségem”)
• “Arra volna szükségem, hogy hívj fel telefonon.” (EMK: “kapcsolatra lenne szükségem”)
• “Szeretném, ha nem gondolnál rólam ilyesmit.” (EMK: “megbecsülésre, tiszteletre lenne szükségem”)
• “Több időre volna szükségem.” (EMK: “önmagammal való kapcsolatra, nyugalomra, pihenésre… volna szükségem”)
• “Több pénzre volna szükségem.” (EMK: “anyagi megbecsülésre, nyugalomra, biztonságra volna szükségem”)

Szükségleteink életminőségek — már a kimondásuk is életerővel, energiával tölt fel… és ez még fokozható azzal, ha a szükséglet kimondásakor megengedjük magunknak, hogy nehézségből/konfliktusból kilépve, az erőforrás-szükséglethez kapcsolódó ismerős érzéseket is felelvenítjük! A szükséglet kifejezése jövőképet vetít elénk. Érzelmi felidézése önálló teremtő erőnket mozgósítja!

Senki nem képes teljesíteni a szükségleteket, de tehet érte valamit, amit a következő lépésben — a kérésben fogalmazunk meg.

Néhány kérdés, amit feltehetek magamnak szükségleteimmel, értékeimmel kapcsolatban:

• Mit becsülök leginkább –
  • önmagammal kapcsolatban ?
  • családi kapcsolataimban ?
  • munkámmal kapcsolatban ?
  • munkahelyi kapcsolataimban ?
  • egy hivatallal kapcsolatban ?
• Mit értékelnék leginkább egy-egy adott közéleti helyzetben?

Erőforrás-Szükségleteinkről bővebben olvashatsz a későbbiekben.

Negyedik lépés: KÉRÉS, CSELEKVÉS, KOMMUNIKÁCIÓ^

Világosan és követelés nélkül kérek olyan konkrét cselekedeteket, amik gazdagítanák az életemet.

Beszélő: „és azt kérem tőled, hogy …”… “és megtennéd-e hogy…”

Hallgató: “és azt kéred tőlem, hogy… ?”… „és szeretnéd-e, ha én …”

Mikor fejezem ki magam hatékonyan?

Ha személyre szóló, pozitív (nem nemleges megcselekedhető kéréseket használok. Használhatok “dupla-fenekű” kérést: kérésemet kérdéssel vezetem be, hogy választási lehetőséget adjak a Hallgatónak — így valószínűleg finomabban fog érinteni az esetleges nemleges válasz is!

“Zsákutcák”:

• Kedvesen kérek, mégis valójában nem tudnám elfogadni, ha kérésemet a másik nem teljesítené! Ilyenkor, akármilyen kedvesen hangzik el a kérés, nem adok esélyt a másik választási lehetőségének, és lényegében követelek!
• Összekeverem az erőforrás szükségletet a kéréssel, pl. “Azt kérem tőled, hogy érts meg!”, Azt kérem tőled, hogy figyelj rám!”. Ilyenkor megértésre vagy osztatlan figyelemre volna szükségem (lásd 3. lépés). Kérésként így fogalmazhatok pl. “megmondanád, mit értettél abból, amit mondtam?” vagy “Megtennéd, hogy felém fordulsz, és csak a közöttünk zajló beszélgetésre figyelsz?”
• Ha nem jelen idejű, pozitív megcselekedhető tettet kérek, akkor nem születhet konkrét megállapodás, “elmosódik” a kérés, pl. “Kérlek segíts!” Így hatékony a kérés: “Rendben van neked, hogy levidd a szemetet minden reggel, mielőtt elmész?” vagy “Ne maradj fenn ilyen sokáig!” helyett: “Megtennéd, hogy éjfél előtt, lehetőleg 10-11 között, lefekszel?”

Néhány kérdés, amit feltehetek magamnak azzal kapcsolatban, hogy hogyan ültetem át cselekvésbe különféle szükségleteimet, értékeimet:

Összefoglalás^

Amikor Beszélek, őszintén kifejezem, mit tapasztalok magamban. Kifejezem, mire reagálok, milyen érzések vannak bennem, milyen életminőségre lenne szükségem, és mit kérek magamtól vagy a másiktól. Őszinteségem elsősorban önmagamhoz való kapcsolódásomban támogat. Önmagammal való hiteles kapcsolatom pedig a másik emberrel való kapcsolatomban támogat.

Amikor Hallgatok, empátiával figyelem, hogy te hogy vagy, anélkül, hogy szavaidat szemrehányásnak vagy kritikának tekinteném. Meghallgatom, mire reagálsz, mit érzel ezzel kapcsolatban, milyen életminőségre lenne szükséged, és mit kérsz tőlem vagy magadtól. Együttérzésem kialakulásában segítségemre van a visszajelzés. Amikor jelen van az együttérzés, gyakran nincs már szükség visszajelzésre — megszületik az EMK csúcspontjára jellemző sóhaj, megkönnyebbülés, csend és a tekintetek összekapcsolódása.

A kommunikáció elemeinek megkülönböztetésére épülő második alapkészség a megkülönböztetett elemek “összeépítése”, együtt-működtetése.

1. Az EMK teljességét az őszinte Beszéd és az empatikus Hallgatás kölcsönösen egymásra ható dinamikája adja.

Lehet, hogy szívesebben hallgatok másokat empatikusan, és nehezemre esik kifejeznem ami bennem van, vagy erőteljesen ki tudom fejezni magam az EMK nyelvén, de nehezemre esik másoknak empatikus figyelemmel teret adnom. Mindkét esetben “törött szárnyú madárként” botladozom. Az EMK kölcsönösségen alapszik, és akkor teljesedik ki igazán, ha mindkét fél szükségletei, értékei megértésre találnak a másiknál.

A kölcsönösséget akkor is működtethetem, ha a másik fél nem ismeri vagy nem akarja használni az EMK gondolatmentetét és nyelvét. Ilyenkor én magam ragaszkodhatok ahhoz, hogy empatikusan hallgassam meg őt és őszintén fejezzem ki magam. Ilyenkor valószínűleg nem teljesedhet ki az EMK “tánca” egy-egy beszélgetés, mégis “magokat vetek” a kapcsolatunkban. Nem mindegy, hogy vad vagy szelíd gesztenyefát ültetek a kertemben.

2. A Beszéd és a Hallgatás fókuszában lévő négy lépés akkor szolgálja a kapcsolódást hatékonyan, ha együtt használjuk őket.

Néhány példa arra, amikor csak töredékeit használom az EMK eszköztárának:

• Ha csak a megfigyelésemet és az érzésemet mondanám el, a másik fél könnyen hibáztatást hallana belőle — hiszen hétköznapi gondolkodásunkban ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy érzéseinkért az eseményekben és személyekben keressük a felelősséget. Valószínűleg a másik fél máris visszautasítóan reagálna rá.
• Ha az érzéseimet anélkül fejezem ki, hogy hozzákapcsolnám azt az életminőséget, amire vágyom, megfosztom magam az inspiráló erőforrástól, ami kivezethet a nehéz érzelmekből. A szükséglet kifejezése jövőképket teremt meg az a tudatomban, és ezzel arra inspirál, hogy fizikai szinten is egyre inkább bevonzzam az életembe a kimondott életminőséget.
• Ha csak a kérést fejezem ki, anélkül, hogy elmondanám milyen érzések és szükségletek motiválnak arra, hogy kérjek, a másik felet sem motiválja semmi arra, hogy megadja nekem amit kérek. Egy Sussexben (Anglia) lévõ templom falán álló felirat, kb. 1730-ből így fejezi ki ezt: “A jövőkép feladat nélkül csak álom. A feladat jövőkép nélkül kényszermunka. A jövőkép és a feladat a világ reménysége.”

A figyelem négy lépését együtt használva hatékony eszközt kapunk a kezünkbe, amivel hitelesen és hatékonyan kapcsolódhatunk

• egy-egy adott helyzethez,
• önmagunkhoz,
• jövő képünkhöz, álmainkoz, értékeinkhez
• és társainkhoz.

Dinamikus egyensúly — adok és kapok^

Kapcsolataink egyensúlya, harmóniája nem stabil, nem állandó és nem kiszámítható. Az egészséges kapcsolat dinamikus egyensúlyban van.

Egyensúlyra, kiegyenlítődésre törekszünk, mégis gyakran van,

– hogy nem tudom visszaadni valakinek, amit tőle kaptam…

– és gyakran van olyan is, hogy nem kapok vissza semmit attól, akinek mi adtam… vagy nem akkor, és nem úgy, ahogy szeretném…

Hogyan működik az adás és a kapás — a kiegyenlítődés — egyensúlya ilyenkor?

Az egyensúlyból való kibillenés önmagában nem veszélyezteti a kapcsolatot, sőt! Ahogy váratlan helyzetekben, ismeretlen utakon, kreatív módon keresem újra az egyensúlyt, új kapcsolódási felületek nyílhatnak meg közöttünk, mélyülhet a kapcsolatunk.

Pillanatról pillanatra megtapasztalhatjuk, hogy a harmónia kulcsa az egymás felé fordított figyelemben, egymás kölcsönös megértésében, az adás és elfogadás egyensúlyában, és a szükségszerűen jelentkező bizonytalan, kibillent helyzetek együttes megoldásában van.

(Szabadon idézve, Goda Gábor, kontakt tánc és “súlyfolyó” tréner szavaiból)

Dinamikus vagy statikus…?^

A statikus kapcsolatban “mindig én adok figyelmet, és soha, de soha nem kapom vissza!”

A dinamikus egyensúlyban mindketten folyamatosan változunk, a kapcsolat minősége éppúgy változik, ahogy a résztvevők közötti erőviszonyok. ha képesek vagyunk felvenni ennek a ritmusát, együtt fejlődhetünk — mélyülhet, erősödhet a kapcsolat.

A dinamikus kapcsolatban egyszerre adok és kapok — információt, figyelmet, támogató jelenlétet, hitelességet, megértést, együttérzést, összekapcsolódást…

Hogyan alakul az egyensúly, amikor én “adok” empatikus figyelmet? Lássunk egy példát:

Kriszta napok óta várja barátja látogatását. Elhatározza, hogy felhívja Tamást, és “megmondja neki a magáét”. Alig kezd bele mondanivalójába, amikor Tamás “mentegetőzve” kezdi felsorolni, mi minden akadályozta. Kriszta, aki EMK-t gyakorol, egy ideig hallgatja, majd visszajelez Tamás szavaira. Tamás megkönnyebbül, és hálás a megértésért. Krisztának még nem volt módja arra, hogy ő is kiöntse a szívét, de már ennyi kapcsolattól is csökken a feszültsége. Ő adott figyelmet és megértést, és ő is kapott ezzel valamit: kétségeinek, bizonytalanságának egy része feloldódott! A következő lépésben rajta a sor, hogy úgy mondja el, mi van a szívében, hogy Tamás képes legyen nyitottan meghallgatni őt. Ha úgy beszél, hogy kifejezi a tiszteletet közös értékeik felé – akkor szívesen hallgatják!

A dinamikus kapcsolatban — akár az „adó”, akár a „kapó” szerepében látom magam — folyamatos az energiacsere: egyszerre adok és kapok.

Amikor szívbõl történik az adás, nem lehet megmondani, hogy ki ad, és ki kap!

(Marshall Rosenberg)

Akkor kapom a legtöbbet tőled,

amikor elfogadsz valamit tőlem.

Amikor megérzed örömömet, azt, hogy adhatok neked.

És tudod, hogyha adok, nem azért teszem,

hogy téged lekötelezzelek, hanem, mert szeretném

átélni azt a szeretetet, amit irántad érzek.

Elfogadni jóérzéssel a legnagyobb adomány lehet.

Nincs rá mód, hogy e kettőt szétválasszam:

amikor adsz nekem, én az elfogadásomat adom.

Amikor te fogadsz el tőlem, akkor én is kapok tőled,

és ez a mi közös örömünk.

Ruth Bebermayer “Given to” című albumából, 1978 (közelítő fordítása: “amikor adnak nekem”)

Be- és kilélegzés^

A kommunikáció két oldala a ki- és belégzéshez hasonlóan működik. Ha figyelmemmel követem ki- és belégzésemet, eleinte hol az egyikre, hol a másikra figyelek. Aztán a kettő összekapcsolódik, ritmikus áramlássá alakul.

A kommunikáció alapja a kettő megkülönböztetése. Ha összegabalyodnak, összemosódnak a két fél különbségei, a kommunikáció hamar huzakodássá válik — mindketten a szabadságukat, határaikat védik. Amikor a határok tisztelete kialakult, nem kell már védekezni, mindketten felszabadultan tudnak figyelni egymásra.

Ebben a figyelemben előbb-utóbb rájövök, hogy a mondanivalóm egy részét a másik mondja ki… hogy összecsengenek a szükségleteink, értékeink. Érdemes figyelmemmel támogatni a másik elmélyülését… közös elmélyülés, közös felismerések születnek!

Az utam része a másiknak támaszt adni! (Goda Gábor)

Én döntöm el –^

– hogy mennyit ér nekem egy kapcsolat?

– milyen minőségű kapcsolatot szeretnék?

– pillanatról-pllanatra, mennyi energiát teszek bele?

Mi az alap-szándékom — gyökér- vagy forrás-szándékom?^

Milyen kapcsolatot szeretnék a másikkal? Ha órákon, napokon keresztül feszült, elkeseredett maradok egy konfliktus után — ez jelzés lehet, hogy másmilyen kapcsolatot szeretnék vele konkrétan, vagy az emberekkel általában.

Mi az az érték, amire szükségem volna? Békesség, kölcsönös tisztelet, kölcsönös megértés, elfogadás, autonómia, bensőséges összekapcsolódás… Ha ezzel a szándékkal gondolok a másikra, és ezzel a szándékkal találkozom vele — ez a forrás-szándékom, ami újra és újra segít tartani az irányt — még akkor is, ha nem könnyű.

Minden helyzetben alkalmam van egy-egy magot ültetni — és nem biztos, hogy egyetlen beszélgetéssel eljutok “a magvetéstől az aratásig”. Ugyanakkor, lehet, hogy egyetlen, jó időben, jó helyen kimondott szó messzebbre talál célba és mélyebben sarjad ki, mint gondolnánk. A testem, a szívem jelzi, hogy mikor, mennyit “elég” mondani és tenni a kettőnk közötti pillanatnyi kapcsolatban. Érdemes figyelni belső érzéseimre, szükségleteimre – ez a belső iránytűm!

Akármilyen küzdelmes is — minőségivé válik a kapcsolat, ha követem a forrás-szándékomat, vagy akárhányszor eltévedek, újra és újra visszatérek hozzá.

Amikor én beszélek, az őszinteséget gyakorolom^

Amikor megszólalok, egyes szám első személyben szólok, és csak magamról beszélek. Így gyakorlom az őszinteséget.

… és amikor nem…^

Amikor így fejezem ki magam, hogy „az ember…” „senki”… „mindenki”… vagy magamról beszélve egyes szám második személyt használok, pl. „tudod, nem szólaltam meg, mert amikor látod, hogy nem figyelenek…” — ilyenkor kihelyezem az élményeimet a hallgatóra, vagy a közös emberi tapasztalatra hivatkozom. Mi történik ilyenkor?

– Elvesztem a kapcsolatot magammal.

– A hallgató sem tud találkozni velem, sőt az általános emberi tapasztalatra hivatkozva, önmagával sem tud találkozni.

– Mindketten elveszítjük a kapcsolatot magunkkal és a másikkal is.

Mit élek meg ilyenkor? Magányosságot… zavarodottságot, elveszettséget, azonosulást valami feltételezett közössel, amivel azonban nincs módom személyesen találkozni, intim kapcsolatot kialakítani. Hiába hallgat meg valaki, a beszélgetésünk valójában nem képes betölteni a találkozás lehetőségét.

Ha nem ítéletekbe rejtve, “általános érvényű” tapasztalatokra hivatkozva, hanem csupasz valóságukban élem meg és fejezem ki az érzelmeket és szükségleteimet, sebezhetővé válok!

Éppen ezen a sebezhetőségen keresztül születhet meg bennem az Erő olyan minősége, amivel szembe tudok nézni a sebezhetőséggel, és ami felszabadít!

Az önkifejezés egy másik figyelemre méltó jelensége:

– amikor magamról beszélve, még akkor is fel-fel nevetek, amikor a legmélyebb, legfájóbb gondolataimról beszélek. Felnevetek, amikor valamit elrontottam… Vajon mi történik ilyenkor? Mit fejez ki a nevetésem? Könnyedséget, lazaságot… vagy valami mást?

Lehet, hogy, ha ebben a pillanatban kihangosítanám, mi van bennem, ilyesmiket mondanék: „Furcsa vagyok, tudom, talán nincs is ember, aki engem megértsen…”, „Elég nevetséges, amiket beszélek”… „Nem kellene ezt elmondanom senkinek…”, „Hát én ezt nem tudom, reménytelen eset vagyok…”

Érdemes lenne pontosítani, világosan látni, mi is zajlik bennem ilyenkor. Talán felmerül a gyanú, hogy ilyenkor minősítem magam, értelmezem, amit teszek. Amikor az elme elkezd értelmezni hangot (vagy mozdulatot) is ad véleményének. Ilyenkor magammal szemben, éppen aktuális megnyilvánulásommal szemben teret adok egy kritikus, elmarasztaló hangnak is. Valóban így akarok élni???

Lehet, hogy felszabadítana, ha kimondanám a zavaromat, kényelmetlen érzéseimet, és a vágyat az elfogadásra, megértésre!… Érdemes kipróbálni!

Amikor én hallgatok, az együttérzést gyakorolom^

A hétköznapok során egyik feladatot a másik után oldjuk meg –
 gyakran másokkal közösen, vagy éppen másokat vezetve, motiválva. A feladat elvégzése többnyire fontosabb mint az emberi kapcsolat.
 „Elvárások vannak, teljesíteni kell!”

Az EMK gyakorlata még ilyen nyomás alatt is ezt javasolja: az együttérző, együttműködő emberi kapcsolatokon keresztül hatékonyabb a feladat elvégzése.

Az EMK az összekapcsolódást, az empátiát választja a tanítás előtt. 
Előbb az összekapcsolódás, aztán a feladat megoldása…

Előfordul, hogy valamivel nem értek egyet.

A legegyszerűbb dolog, megmutatni a másiknak, hogy kell csinálni!

Mire jó a sok szövegelés! Időveszteség…

Gyerünk, végezzük el a feladatot, legyünk túl rajta!

Azért vagyok itt, hogy megmutassam, rávezessem, kiadjam a feladatot…

Lassítás, kivárás, jelenlét, együttlét…

Ha megerősödik a bizalom és az egymásra hangolódás, spontán alakul ki az együttműködés.

Együtt élvezetes megoldani a feladatot.

Ki bírja ezt türelemmel?

Szeretnél mielőbb felszabadulni a feladat nyomása alol, elkészülni vele…?

Igen! Én vezetem a munkát, vegyék fel a tempót!

Lendületes, könnyed tempóra vágynál… igy szeretnél együttműködni?

Igy volna értelme a munkádnak…?

Igen! Persze! Dehát, már annyiszor mondtam neki… nem képes rá!

Tehetetlennek érzed magad? Szeretnéd látni, hogyan vezethetnéd rá?…

Hát, az jó volna!

Nyitott vagy rá, hogy meghallgasd az én tapasztalatomat?

Igen…

A közelében vagyok, vele együtt csinálom.

Ha az érdeklődés vezet, és együtt vagyok vele, felvesszük egymás ritmusát..

Megmutatja nekem, hogy hogyan csinálja, hol tehetek hozzá én, miben mutathatok neki újat.

És gyakran ihletet merítek ebből, sok újat tanulok én is.

Hogy tetszik ez neked?

Kipróbálom.