Tudatosságunk Útja 3.

Jelenlét és összehangolódás^

“Az egyik legfőbb döntés, amit életünkben hozunk az, hogy mit választunk — jelenlétet és összekapcsolódást vagy felszínes mondatváltást.” – Marshall Rosenberg

Masaru Emoto: “A víz üzenete” című filmjét ezekkel a szavakkal kezdi:

“Két egyforma hangolású hangvilla között rezonancia kapcsolat jön létre. Elég, csak az egyiket megütnöm, az azonos hangolású hangvilla átveszi a rezgést és megszólal.

Ha csak 2 Herz különbség van két hangvilla között, hangzásuk majdnem azonos. Ha most megütöm az egyik hangvillát, a második hangvilla nem szólal meg. Csak 2 Herz, és már nem megy tovább a rezgés, vagyis az információ, pontosabban az energia. Ezért olyan szükséges a tiszta forma. Minél tökéletesebb az összehangolódás, annál jobban terjed az energia. Így működik az információ átadás minden szinten – a sejtektől az Univerzumig. Összefoglalva tehát: a hangrezgés maga az energia, a rezgésben energia rejlik. Ha a hang egyszer megáll, megszűnik a rezgés, megszűnik az élet.”

(Masaru Emoton interjuja: 

Az együttérző figyelem fenntartását szándékunk táplálja. A célja, egymás minél tökéletesebb meghallása, nemcsak az értelem, hanem az érzelmek, a szív szintjén is.

“Az empátia elsődleges jelentése egy bizonyos minőségű jelenlét, amely támogatja a kapcsolatot, és amelyben az együttérző összekapcsolódik az Élettel, vagyis az Isteni energiával, ahogy az egy személyen keresztül kifejeződik.” – Robert Gonzales

Az együttérző összekapcsolódás három legfontosabb jelzője:^

1. Szándék, hogy összekapcsolódjam azzal, ami ÉL benünk

• Egyetlen vágyam és szándékom, összekapcsolódni a másik emberrel;
• Empátiával figyelem a másik ember szavait, de nem azért, mert segíteni akarok neki, hanem mert szeretnék összekapcsolódni mindazzal az élettel, szépséggel és értékekkel, amik benne rejlenek;
• Ha azért hallgatom meg, mert szándékomban áll segíteni rajta, ezzel egyenlőtlen, hierarchikus viszonyt állítok fel köztünk. Az EMK egyenrangú partneri kapcsolatban működik.

2. Jelenlét

• Előzetes elvárások nélkül vagyok jelen; félreteszem személyes véleményemet, elképzeléseimet;
• Az „újszülött csecsemő” pozíciójából figyelek, vagy ahogy a Zen buddhisták mondják, az „örök kezdő” nyitottságával vagyok jelen;
• Minél kevesebb előzetes tudásom van az illetőről, annál könnyebb jelen lenni és együttérzéssel figyelni;
• Teret teremtek magamban… belülről elcsendesedem –- ez az a tér, amelyben a másik szabadon megnyilvánulhat.

3. Összpontosítás

• Arra összpontosítok, ami a jelenben él a másikban;
• Arra figyelek, hogy pillanatról-pillanatra mi van a szívében: mit érez, és mire lenne szüksége;
• Ha múltbeli eseményekről kezd el mesélni, azokra az érzésekre és szükségletekre figyelek, amelyek jelenleg élnek benne ezzel a múltbeli eseménnyel kapcsolatban.

Szavak nélkül…^

Az együttérző figyelem kifejezése szavak nélkül is megtörténhet. A legfontosabb dolgok csendben születnek meg.

Mikor fejezzem ki együttérzésemet szavakkal?^

• Amikor biztos szeretnék lenni abban, hogy kapcsolódom-e a másikhoz, és igyekszem pontosan megérteni azt, amit most megoszt velem.
• Amikor észreveszem, hogy partnerem visszajelzést szeretne arról, hogy értem-e, amit ki szeretne fejezni. Ha olyanokat mond, hogy “Érted?”, “Biztos nem érted… ”, “Nem tudom jól elmondani…”, akkor segít, ha nem egyszerűen csak azzal válaszolok, hogy “Igen, értelek”, hanem visszajelzem neki, amit a szavaiból megértettem. Ezzel kapcsolódom hozzá, “érvényesítem“, amit kifejezett, és támogatom őt abban, hogy egyre mélyebben összekapcsolódjon önmagával.

Vezérvonalak az empátiás jelenléthez és az empátia szóbeli kifejezéséhez^

• Mindkettőnket hozzásegít a tisztánlátáshoz, ha visszajelzésemben az EMK négy lépésére összpontosítok: megfigyelés-érzés-szükséglet-kérés. A négy elem a beszélőnek segít arra összpontosítani, ami benne él.
• A visszajelzés akkor is segít, ha nem teljesen pontos, ha éppen csak foszlányokbanadja vissza, amit értek. Mindennél fontosabb a szándék, hogy a beszélőre figyelek, és vele együtt egyre inkább közeledem ahhoz, amit ki szeretne feljzni.
• Addig maradok a másikkal, amíg megkapta az ÖSSZES empátiát, amire szüksége volt. Tudatomban tartom, hogy az első pár mondat amit hallok, valószínűleg csak a “jéghegy csúcsa”
• Abból tudom meg, hogy a partnerem kimondott mindent, hogy a feszültség láthatóan csökken, fizikailag is megkönnyebbül, fellélegez, és elcsöndesedik.
• Ha mégsem vagyok teljesen biztos abban, hogy partnerem kimondott mindent, amit akart, megkérdezhetem: “Van még valami, amit szeretnél elmondani?”
• Tartsd magad és a partneredet a jelenben. Ha a múltjáról kezd el mesélni, akkor visszahozhatod őt az itt-és-most-ba azzal, hogy például ezt kérdezed: “Pillanat! Szeretnék biztos lenni abban, hogy értem, amit mondasz. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban most ezt… érzed, és erre… lenne szükséged?”
• Felveszem az ő ritmusát — nem „szaladok előre” azzal, hogy befejezem a gondolatait, és tanácsokat vagy megoldásokat kínáljak!
• Visszajelzésem tömör és rövid – „penge”! (Marshall мах. 40 szónak szokta mondani). Nem mondok többet, mint amit hallottam – sem szómennyiségben, sem értelemben. Kifejezetten terhes a beszélőnek, ha a visszajelző hosszadalmasan átgondolja mondanivalóját, és közben elveszti a kapcsoaltot a beszélővel!
• Csak azt jelzem vissza, amit partnerem ténylegesen elmondott. Visszajelzésemet nem keverem össze saját értelmezéseimmel.
• Visszajelzésem során nem kell „okosnak” lennem! Inkább kérdezek, és nem kijelentem azt, hogy a másik mit érez és mire van szüksége. Saját maga ügyeiben partnerem a legilletékesebb. Én csupán „útitársa” vagyok.
• Ha összezavarodtam, mert pl. többet hallottam, mint amennyit át tudok látni, akkor is nagy ajándék lehet mindkettőnknek, ha figyelmet (szellemi energiát) teszek a megértésbe, vagyis igyekszem visszajelezni, amennyit felfogtam; „morzsázok” abból, amit hallottam.
• Ha fogalmam sincs arról, hogy a partnerem mire reagál (mit figyelt meg), akkor rákérdezhetek, pl. „Arra reagálsz, amikor azt mondtam, hogy…”
• Ha sejtelmem sincs arról, hogy a másik mit érezhet, és mire lenne szüksége, legjobb, ha őszinte vagyok, és ilyesmit mondok: “Összezavarodtam, szeretném tisztábban érteni azt, amit mondasz. Tudnád pontosítani?”
• Ha partnerem ítéleteket fejez ki önmagáról vagy másokról, azt nem tényként fogom fel, és ha szükségét is látom, hogy visszajelezzem, „idézőjeles” megfigyelésként teszem, pl. valahogy így: „Most ilyennek látod magadat/őt…”
• Partnerem beszédét nem szükséges időrendi sorrendben, elejétől a végéig visszaidézni. Inkább csak az esszenciális („akupunktúrás pontokat”) jelzem vissza: azokat a pontokat, ahol kifejeződik az, ami ÉL benne, ahol érzelmileg megérintődik, ahol esetleg rájött valami lényeges dologra, vagy ami hozzájárulhat a tisztánlátásához.
• Az empátiás meghallgatásnak nem előfeltétele a szemkontaktus. Fontosabb, hogy olyan pozíciót találjak, amelyből a legkényelmesebben összpontosíthatok a másikra.

Mire érdemes figyelnünk ^

– és ha szükséges, rákérdezünk az empatikus a jelenléten keresztül

• Vajon mire reagál a másik ember — mi lehet az ítéletmentes, tiszta megfigyelés?
• Vajon milyen érzések élnek benne, amelyek most éppen „sakál” kommunikációban fejeződnek ki?
• Mik a szükségletek, amelyek „sakál” kommunikációban fejeződnek ki?
• Mi lehet a kérése, amely „sakál” kommunikációban fejeződik ki?

Empátia vagy Szimpátia?^

• Amikor saját érzelmeim árasztanak el, akkor nem tudok jelen lenni a másik számára. Ha saját fájdalmam túl erős ahhoz, hogy elvonatkoztassak tőle, nem tudok együtt lenni partneremmel abban az élményben, amiben éppen van. Ez így rendjén is van, az a fontos, hogy tudatában legyek annak, hogy most szimpátiát vagy éppen antipátiát élek meg.
• Ha saját érzelmeimet összetévesztem a beszélő érzelmeivel, vagy ha magamévá teszem a másik érzelmeit, akkor nehéz lesz empátiát adnom neki. Ilyenkor a reakcióm sokkal inkább szimpátia vagy antipátia. (Lásd a következő bekezdést!)
• Az empatikus figyelemben nem én érzem azt, amit a másik érez. Pillanatnyilag a másikra koncentrálom figyelmem egy részét, mint amikor valamilyen érdekes olvasmányba mélyedek, és még azt is elfelejtem, ha a fogam fáj . Ilyen az empátia.
• Az empatikus megértés a szívből jön, nem racionális.

Hétköznapi példák a szimpátiára vagy antipátiára:

Bizonygatás – „Hidd el, hogy úgy van, ahogy én mondom!”

Bölcselkedés – „Semmi nem véletlen. Ez a tapasztalat még hasznodra válhat.”

Diagnosztizálás – „Te már paranoid vagy!”

Dicsérés – „Erős vagy, megbirkózol vele!”

Együtt kesergés – „Ezt tette veled?!”

Elemzés – „Nem vagy te egy kicsit irigy?!”

Ellentmondás – „Nem hiszem, hogy reménytelen a helyzet.”

Felülmúlás – „Tudnád, mi történt velem!” „XY még rosszabbul járt.”

Figyelem elterelés – „Ugyan már, gondolj valami vidámabbra!”

Győzködés – „Hidd el, hogy jót akarok neked!”

Hibáztatás – „Te tehetsz róla.”

Javítás – „Az segítene, ha…”

Kérdezősködés – „Hogy történt? Mikor kezdődött?”

Kiértékelés – „Ha nem lettél volna ilyen durva…”

Kijavítás – „Nem úgy van az.”

Kioktatás – „Ez jó lecke volt!”

Leintés – „Ne izgulj, hagyd már abba!”, „Mit parázol?”

Leintő bíztatás – „Ne izgulj, fel fog hívni!”

Lekicsinylés – „Fel a fejjel, ne törj le emiatt!”

Lezárás – „Ne is törődj vele!”

Magyarázás – „Csak azért mondta, mert…”

Magyarázkodás – „Én fel akartalak hívni, de…

Mesélés – „Erről az jut eszembe, hogy…”

Önhibáztatás – „Bocsánat, észre kellett volna vennem…”

Részvét – „Ó, Szegénykém! Úgy sajnállak!”

Szerelés – „Ezt kell tenned, és minden megoldódik.”

Tanácsadás – „Szerintem tedd ezt és ezt…”

Vigasztalás – „Nem a te hibád, te minden tőled telhetőt megtettél!”

Melyiket ismered jól az életedben? Milyen kérdések, kétségek merülnek fel benned, amikor ezeket a mondatokat olvasod? Vajon milyen érzései és szükségletei lehetnek a beszélőnek, amikor a fentieket mondja?

Írhatsz nekünk. Szeretettel várjuk visszajelzésedet!

Együttérző összekapcsolódás – összefoglalva^

1. Szándékom az összekapcsolódás.
2. Elvárásoktól mentesen vagyok jelen. Agyam elcsöndesedik, szívemmel hallgatok.
3. Figyelmem arra irányul, ami a jelenben él a másikban.
4. Miután partnerem befejezte mondandóját, őszintén feltárom azt, ami éppen él bennem.
5. Kerülöm a tanácsadást, nyugtatást, stb.
6. Együttérző figyelemmel, “zsiráf fülekkel” hallgatom partnerem szavait, vagyis a megfigyeléseire, érzéseire és szükségleteire figyelek, függetlenül attól, hogy ténylegesen hogyan fejezi ki magát.

Mit tehetek akkor, ha úgy tűnik, partnerem mindent kimondott, amit akart?

Sok esetben, miután partnerem “kiöntötte a szívét”, első vágya, hogy visszajelzést kapjon arról, hogy én hogyan érzem magam.

Ha olyanokat mond, mint pl.: „Biztos eleged van már belőlem/a nyavalygásomból, stb…!”, “Ne haragudj, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkoztatlak!”, „Ne haragudj, hogy elpazaroltam az idődet ”, akkor valószínűleg nyitott rá, hogy meghallgassa, hogyan érzem magam e pillanatban.

Más esetben partnerem arra kíváncsi, hogy milyen tanácsot tudnék adni neki, mit gondolok a helyzetéről, vagy támogatást és bátorítást szeretne kapni. Ilyenkor visszakérdezhetek, hogy biztos legyek benne, mit is szeretne pontosan: „Szeretnéd hallani, hogy én mit tennék egy hasonló helyzetben?”, „Szeretnéd tudni, hogy én mit gondolok erről a helyzetről?

Előfordul, hogy partnerem rákérdez, hogy velem mi van, és mégis, ha megkérdezem, hogy szeretné-e tudni, mit gondolok erről a helyzetről, akkor újra magáról kezd beszélni. Kiderül, hogy valójában még nem kapott meg minden figyelmet, amire szüksége van, és nem igazán képes még rám figyelni. Ilyenkor nincs még helye annak, hogy magamról beszéljek, folytatom az empatikus figyelmet.

Lehet olyan helyzet is, amikor már türelmetlenül várom, hogy elmondjam, mi van bennem. Ilyenkor megkérdezhetem: „Nyitott vagy arra, hogy meghallgasd, mi van bennem ezzel kapcsolatban:” Ezt a technikát tréfásan „kopogtatásnak” nevezem — “kopogtatok mielőtt ajtóstól betörnék a másik személyes terébe” — megkérdezem, hogy nyitott-e arra, hogy fogadjon. Előfordul azonban, hogy “jólneveltségből” igen-t mond, és utóbb derül ki, hogy mégsem tud még még meghallgatni engem. Ilyenkor érdemes visszatérni az empatikus figyelemhez.

Játék a szavakkal:

Néhány kapcsolódó kifejezést gyűjtöttünk az EMPÁTIA betűihez. Az alábbi lista még bővíthető…

E – Együtt, együttérzés, együttlét, együtt haladás, energia, egyenlő esélyek
M – Megértés, melegség, most
P – Párbeszéd, „penge” visszajelzés
Á – Áramlás
T – Találgatás, tisztánlátás, társ
I – Itt, ítéletmentes
A – Ajtó a szíven: csak belülről nyitható, de lehet kopogtatni rajta

Szándék nélküliség^

Ha megszületik bennem a döntés, hogy figyelemmel fordulok valaki felé, érdemes elengednem minden szándékot…

– a segítés szándékát… “Segítenem kell, valami jót szeretnék neki adni.”
– a meggyőzés szándékát… “Hát nem látja, hogy mi a megoldás?!”
– a ráutalás, rávezetés szándékát… “Ezt kell tenned, és minden megoldódik!”
– a racionális érvek felmutatásának szándékát… “Ebből logikusan ez a lépés következne.”

Érdemes ezekre a fel-felbukkanó szándékokra ébernek lennem, miközben a másikra figyelek, mert bármelyik pillanatban az erőszak finom megnyilvánulásainak zsákutcájába kerülhetek.

Carl Rogers így vall a szándék nélküliség mögötti bizalmáról:

“Mindenki hatalmas belső erőforrásokkal rendelkezik önmaga megértéséhez, létének és viselkedésének előre vívő átalakításához.”

Amikor valaki maga fedezi fel saját kihívásában a kiutat, akkor a felfedezés és rátalálás örömét viszi magával a cselekvés első lépései felé. Ez a szabadság és a tetterő örömét nyújtja számára. Mint egy kisgyermeknek — egész más élményben lesz részünk, ha magunk fedezhetjük fel a világot és benne önmagunkat, mint ha egy felnőtt kívülről jövő tanácsait, intéseit követnénk.

Az empatikus figyelem — Jézus szavait idézve — “hálót ad, nem halat”.

Albert Camus így ír a szándék nélküli figyelemről:

“Ne járj mögöttem, lehet, hogy nem vezetlek.
Ne járj előttem, lehet, hogy nem követlek.
Mellettem járj – a társam legyél.”

Carl Rogers, “Nyitott kézzel szeretni” című írása szintén ebben erősít meg.

“A heten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”

Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie – akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráeröltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, aki szeretek: „Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem igérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm – és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni”.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”

És az egyetlen szándék…^

Azt mondják, hogy “a kivétel erősíti a szabályt”. Ebben az esetben is így van!

A szándék nélküli jelenlétben egyetlen szándék mégis él bennem: hogy figyelmemmel összekapcsolódom a bennünk áramló élettel!

Pártatlanság^

“Túl a jóról és rosszról alkotott nézeteken van egy rét, ott találkozom Veled.” — Rumi, XIII. századi szufi költő, szavai hűen tükrözik az EMK szemléletét.

Ha valakinek a pártjára állok… szeretnék neki segíteni, mert „olyan szegény”, akkor összefonódom vele a tettessel szemben. Azok ellen fordulok, akik „rosszak” voltak. Ha megengedem, hogy valaki szidalmazza a másikat, akkor nem számíthatok mindkét fél számára együttérző, előrevivő megoldásra. Az igazság egyik oldalára állva csak részigazság születhet. A történelem számtalan példával szolgál arról, hogy a „gonosz” legyőzése a másik oldalon is gonoszsághoz vezet.

“Semmilyen probléma nem megoldható azon a szinten, ahol keletkezett.”
– mondja Albert Einstein.

Ha azon a szinten maradok, ahol a konfliktus történt – a polaritás szintjén – a valódi megoldási lehetőség ki van zárva!

Dönthetünk úgy, hogy magasabb szintre lépünk — ahol a tettes és az áldozat is ember… Hiszen mindketten igyekeztek megvalósítani valamilyen szükségletüket, erőforrásukat — még akkor is, ha a megvalósításhoz olyan módszereket haszáltak, amelyek csak az egyik oldal szükségleteit vették figyelembe! Amikor az EMK tudatosságában élünk, éppen az ilyen egyoldalú stratégiákon szeretnénk túllépni.

Az EMK négylépéses fókusza ezt a szemléletet szolgálja. Konkrét, tényszerű megfigyelésből kiindulva, megfigyelem, miféle gondolatok járkálnak a fejemben…

Figyelem a külső történéseket, és figyelem a válaszul bennem megjelent gondolataimat. “Figyelem a fejemben játszódó sakál-showt” – mondja Marshall… és elengedem az ítélkezést.

Az gondolataim hatására megjelenő érzelmeket a szükségletekkel kapcsolom össze. Valójában, a helyzetről alkotott gondolataim azok, amelyek kiváltották az érzéseimet!

“Nem a hely vagy a körülmény, hanem egyedül a gondolat tesz valakit boldoggá vagy szerencsétlenné.” — mondja Sir Roger L Estrange (1616-1704), angol szerző

Ha ilyen módon viszonyulok a történésekhez, lehetőség nyílik olyan előrevívő megoldásra, amely mindekét felet és a teljes egészt egyaránt szolgálja.

Játékos szerepjátéknál, Marshall Rosenberg a sakál és a zsiráf bábúkkal érzékelteti ösztönös, megszokott kommunikációnk és az EMK tudatosságával gyakorolt kommunikáció közti különbséget.

Az EMK-t “”zsiráfnyelvnek” is “becézik.

Vajon azért használja a bábukat, hogy kifigurázza a “sakált” és “jó példaként” állítsa elénk a “zsiráfot”?

A “sakál” és a “zsiráf” játékos eszközök a tanulási folyamatunkban — az ösztönöstől a tudatosig vezető utunkon.

Marshall Rosenberg szerint, “Aki “zsiráf” mindenkiben csak a “zsiráfot” látja. A “sakál” üzeneteket is csak kérésnek vagy köszönetnek hallja!”

Hétköznapi életünkben automatikusan látjuk “jónak” az egyik oldalt, és “rossznak” a másikat.

Amikor igyekszünk elsajátítani az EMK-t, magunkra is gyakran neheztelünk a “sakál” megnyilvánulásokért:“Nem így kellett volna!… Megint elrontottam!… Már mióta tanulom!… Sose fogom megtanulni!…”

Gyakran mások is ráerősítenek a belső korholásra: “Minek jársz te a tréningre?!… Ne erőlködj!… Ne technikázz velem!”

Előfordul, hogy sikerül valaki felé úgy odafordulni, hogy szárnyakat kapunk, és ilyen hangok szólalnak meg bennünk, “Hú, de jól csináltam”, “De ügyes vagyok!”

A “jó” és a “rossz” polaritásában élünk, ezt tükrözik gondolataink, ahogy magunkat és másokat értékeljük, megítéljük.

Érdemes továbblépni, meghaladni magunkban ezt a beidegződést! — Felszabadító élmény!

Amikor elindulok ezen az úton, azon kaphatom magam, hogy “sakálozom” magam, azért mert “sakálozom” magam… aztán lassan-lassan meghallom belső “sakál” hangjaimat, együttérzek a feltoluló érzésekkel és megkeresem erőforrásaimat, szükségleteimet. Valahogy így:

“Hát most elbátortalanodtam… elkedvetlenedtem… nagyon szeretnék ebben világosan látni! (Sóhaj)… együttérzésre vágyom… meegértésre és elfogadásra! Leginkább magamtól!…

“Hogy is volt ez a helyzet?… ” (megfigyelés)

“és mit éreztem… mire lett volna szükségem?…”

“Most mit tennék legszivesebben?”

“Kihez fordulnék, akivel szívesen beszélnék erről… aki szívesen meghallgatna?”

“Már most is tettrekészebbnek, energikusabbnak érzem magam!…”

A várakozás képessége^

A késleltetett kielégülés képessége uralmat jelent az ösztönös szavak, mozdulatok, impulzusok felett, és abban segít, hogy képesek legyünk várni arra, amit el szeretnénk érni.

Ezt a képességet általában személyes hajlamként ismerik, amelynek nagy jelentősége van a sikerek elérésében. Azok az emberek, akiknek hiányzik ez a képessége, nehezen kontrollálják belső késztetéseiket, és azonnali kielégülésre törekszenek. Daniel Goleman, az “Érzelmi Intelligencia” című könyv szerzője, úgy véli, hogy ez a képesség fontos része az érzelmi intelligenciának.

Walter Michael (Stanford Egyetem) 1960-as években fejlesztette ki híres kísérletét, a “marshmallow tesztet”, amelyben 4 éves gyermekeknek adnak egy szelet “pillecukor” nevű édességet azzal az igérettel, hogy ha várnak 20 percet, kapnak még egyet, és két szelet pillecukrot ehetnek meg egyszerre. Néhányan tudnak várni, mások nem. A kutatók ezután minden egyes gyereket végigkísérnek kamasz korukig, és feljegyik, hogy azok a gyerekek, aki tudtak várni, sikeresebbek voltak, környezetük (a szülők és a pedagógusok) megbízhatóbbnak tartotta őket, és átlagban 210 ponttal magasabb értéket értek el az iskolaérettségi vizsgájukon.”

(Idézet a Wikipédiából: http://en.wikipedia.org/wiki/Marshmallow_experiment)

Az itt látható filmek angolul vannak, de a gyerekek viselkedését azok is követni tudják, akik nem beszélnek folyékonyan angolul.

Milyen szerepe lehet ennek az EMK gyakorlatában?

Lássunk két példát, amikor segítségemre lehet a várakozás képessége:

• Képes vagyok először befele figyelni, hogy megvizsgáljam, mi az, amire reagálok, milyen gondolatok vannak bennem, mit érzek, és milyen erőforrásra, életminőségre lenne szükségem… mindezek után összeszedetten tudok kiállni magamért!
• Amikor valaki másra figyelek, tudok várni arra, hogy a másik ember befejezze a mondatát, gondolatsorát… késlelteni tudom azt a késztetésemet, hogy tudassam vele, mennyire “tudom”, hogy mi van vele, és mi a megoldás a helyzetére. Hagyom őt kibontakozni, hogy maga jöjjön rá saját megoldására saját élethelyzetében vagy kihívásában. Saját felismerései hatékonyabban működnek az életében, mint a mástól kapott — belső élményhez nem kötődő — jótanácsok.
• Amikor forrnak bennem az indulatok, és mégis képes vagyok empatikus figyelemmel odafordulni valaki felé… meghallgatni mi minden van benne, ami miatt számomra kényelmetlen, fájdalmas módon viselkedett, akkor könnyen lehet, hogy az ő megértésén és oldódásán keresztül bennem is egy “barátságosabb világ” képe alakulhat ki. Lehet, hogy az ellenség kép mögött meglátom az esendő embert, és amikor rám kerül a sor, hogy megszólaljak, már közelebbről léphetek a kölcsönös megértés felé.

… és amikor nincs türelmem se várni se kommunikálni^

• “Ami a szívemen, az a számon” — így tartja egy magyar közmondás… vajon mennyire válik be kapcsolatainkban az ítéletek és a düh azonnali kimondása?
• Amikor csak az fontos, hogy történjen meg, amit szeretnék, tegye meg, amit kérek tőle — lehet, hogy rövid távon elérem a célomat, mert a másik félelemből, bűntudatból vagy szégyenből megteszi, amit várok tőle — és vajon mennyire építi ez az élmény a kapcsolatunkat? Lehet, hogy ezután is minden alkalommal, újra és újra, egyre frusztráltabban “meg kell küzdenem” azért, hogy elérjem, amit akarok?

Mit tehetünk, hogy meghaladjuk korlátainkat?^

Dr. David Walsh, a híres “marshmallow teszt” kutatója, ennyit mond erről: “A gyerekek dolga, hogy szembeszálljanak a korlátokkal, a felnőttek dolga, hogy korlátokat jelöljenek ki!” Dr. Walsh szerint a következetesség támogat a késleltetés képességének kialakulásában. Amikor következetlenséget tapasztalunk a korlátok kitűzésében, ezt a tanulságot vonjuk le: “a NEM nem jelent NEM-et… érdemes szembeszállni!”. Kultúránk nem támogatja a kivárás képességének fejlődését, és talán nem is vagyunk tudatában, milyen árat fizetünk amikor a gyorsabb, sietősebb, azonnali megoldást választjuk!

Ha gyakorlatot szeretnénk szerezni abban, hogy az élet apróbb-nagyobb kihívásai, frusztrációi és csalódásai közepette is képesek legyünk megtartani egyensúlyunkat, a “marshmallow teszt”-hez hasonló, önmagunknak adott játékos én-próbák segítségünkre lehetnek!

Takarékos beszéd és lényeglátás^

“Hosszú levelet írok, mert nincs időm” (ismeretlen eredetű)… azaz, hogyan születnek a “penge” mondatok?

Marshall Rosenberg szerint 40 szó a maximum, amit egyszerre fel tudunk fogni, anélkül, hogy összezavarodnánk… Bármilyen erős belső késztetés sürget, ennél többet nem érdemes egyszerre elmondani — sem amikor magamról beszélek, sem amikor empatikus visszajelzést adok.

Alapból azonban, többnyire… legtöbben nem így működünk…

Szeretném pontosan kifejteni, hogy mit éltem meg, mi zajlik bennem, mit szeretnék… és mesélek, újra és újra nekikezdve, újra és újra elveszítve és megint felkapva történetem fonalát. Előfordul, hogy “üveges” tekintetekkel találkozom… “Biztosan nem érti” — gondolom — ha egyáltalán tudok arra figyelni, hogy mi van a másikkal. Keresem, keresem mondanivalóm lényegét, mint egy elhagyott szemüveget… Amíg meg nem értenek… amíg meg nem értem magam… csak fűzöm tovább a fonalat. És az egyre inkább összebonyolódik.

A régi “pasziánsz”…^

Ahhoz szoktam hozzá, hogy egyedül gondoljam végig, amit ki szeretnék fejezni, meg szeretnék érteni… és egyedül teremtsem meg, amit el szeretnék érni.

Az EMK “társasjáték”^

Elég, ha emlékeztetem magam, hogy gondolat “morzsákat” csipegetek fel abból, amit ki szeretnék fejezni. Elég, ha utalásokban, “mondatfoszlányokban” fejezem ki magam — félkészen hagyom abba — és közben tartom a kapcsolatot a másikkal. Ő majd kiigazít, pontosít… aztán megint én. Adjuk, vesszük az üzeneteket, közösen formáljuk a lényeget, amíg ki nem alakul — közösen jutunk el a megértésig, mondanivalónk esszenciájának megragadásáig.

A lényeglátás képessége kialakul a gyakorlat során^

Sűrítésre tanít a 4 lépés is:

1. Fogalmazd meg 1-2 szóban azt a külső történést vagy gondolatot, amire reagálsz!
2. Adj nevet annak, amit érezel (figyelj a tested üzeneteire és “fordítsd le” érzelmeket kifejező szavakra!
3. Adj nevet annak az erőforrásnak, minőségnek, ahogy élni vágysz, amit szeretnél megteremteni magadban és a világban!
4. Fogalmazz meg egy pontos, megcselekedhető pozitív kérést!

“Azt mondta… … érzem magam… és… lenne szükségem. Megtennéd, hogy…”

vagy visszajelzésként:

“Azt láttad… …érzed magad… és … lenne szükséged? Azt kéred, hogy…?”

“Gyakorlat teszi a mestert!”

Ha az a célod, hogy túllépj egy módszeren, tanuld meg a módszet.
Ha könnyedségre vágysz, dolgozz keményen.
Ha egyszerűségre vágysz, válj mesterré az összetettben.
(A kínai festészet tanítása)

Csend – ami a szavakon túl van^

Előkészületben…

“Nem mondok le rólad!” – bizalom és elengedés^

“A sikerhez két dologra van szükség: tudatlanságra és bizalomra” (Mark Twain)… ”A bizalom érzése mindaddig tart, ameddig meg nem érted a helyzetet” (Ismeretlen szerző)

Az EMK gyakorlása során gyakran énünk olyan részei felé fordulunk, ahol eddig még “a madár sem járt”. Amikor érzéseinkre és erőforrás-szükségleteinkre figyelünk, előfordul, hogy nem a szavak birodalmában járunk… szavakkal alig megnevezhető, ismeretlen területeket járunk be lépésről lépésre. A szavak — mint az iránytű — segítségükre lehetnek, hogy megközelítsük az érzéseket, tudatosságot… és amikor tettekre kerül a sor, teremtő erőt vigyünk életünk olyan területire, ahol eddig öntudatlanul reagáltunk.

Amikor valakit hallgatok, és története mögött az érzésekre és szükségletekre figyelek, sok a tévedési lehetőség — és ez természetes. Ezen az ismeretlen területen apró, figyelmes lépésekkel érdemes járni. A másik belső világa iránti tisztelet is meggondolt szavakra késztet. Ezért jellemző az EMK beszélgetésekre a lassítás és a figyelmes hallgatás.

A Zen buddhizmus az “örök kezdő szellemét” tartja tiszteletben. Képes vagyok-e egy kisbaba rácsodálkozásával figyelni, és mindig új és új részleteket felfedezni olyan dolgokban, amikre elhamarkodottan rámondanám, hogy “már ismerem”? Albert Einstein szerint akkor veszítjük el a tanulási képességünket, amikor a rácsodálkozást felváltja az “ezt már ismerem” gondolata.

Emlékszem egy történetre, amit Keith Johnstone “Impro” című (1979-ben megjelent) könyvében olvastam sok évvel ezelőtt. Keith Johnstone nevelési és színházi újító honlapjára rákeresve (http://www.keithjohnstone.com) az első sorban ezt a feliratot találtam “Ne légy felkészülve!”.  Az “Impro” című könyvben leírt történetet egy intézet nevelőjeként élte át egy kislánnyal, akinek gondját viselte. Szabadon idézem a történetet. Keith a kertben sétálgatott a kislánnyal, amikor telefonhoz hívták. Mivel a lányt nem hagyhatta egyedül, rábízta egy másik nevelőre. Mire visszajött, a másik nevelő tehetetlenül állt a kislány mellett, aki a földön “dobálta magát” és zokogott. Kiderült, hogy a kislány rácsodálkozott egy virágra és azt mondta, hogy “Szép”! A nevelő pedig így válaszolt: “Minden virág szép.”

Mi zaklatta fel így a kislányt?… Felnőttként többnyire szocializálva vagyunk, alkalmazkodunk, csalódásainkat általában képesek vagyunk “szőnyeg alá söpörni”. Mégis sokunkat, a fenti kislányhoz hasonlóan megvisel, ha nem vagyunk képesek a egymáshoz és a világhoz a pillanat TELJESSÉGÉBEN kapcsolódni. Ha őszintén kifakadnánk, amikor számunkra fontos dologban azzal a hozzáállással találkozunk, ami szerint “minden virág szép”, lehet, hogy mi is csapkodnánk, kiabálnánk, sírnánk!

Amikor valakivel beszélgetek, és ő maga is nehezen találja magában az érzéseket és szükségleteket, amikhez magában kapcsolódhat, gyakran érzékeny perceket élek át, “tojáshéjon járok”. Előfordul, hogy olyan kérdést teszek fel, amire a másik heves “nem” válasszal reagál. Ezekben a pillanatokban van igazán szükségem az autonómia és az összekapcsolódás tudatosságának olyan minőségeire mint például az elfogadás és a bizalom. Ezen a ponton, jó, ha megfér bennem egymás mellett egyrészről az elengedés és a semlegesség, másrészről a “Nem mondok le rólad!” hozzáállás bizalma és kitartása. Thomas Edisonról hallottam egy történetet, ami világosan példázza számomra ezt a hozzállást.

Thomas Edison (1847–1931) amerikai feltaláló, többek között a villanykörte “atyja”. Gyenge tanuló volt. Amikor az iskolaigazgató lassúnak és tunyának nevezte, édesanyja kivette Thomast az iskolából, és maga kezdte tanítani. Edison sok évvel később így beszélt erről: “Anyám annyira hitt bennem, hogy úgy éreztem, van miért élnem, nem ábrándíthatom ki.” Edison magába szívta az önmagába vetett hit példáját. A villanykörte kidolgozásának során több ezer kísérletet hajtott végre. Egy újságnak adott interjú során a riporternő megkérdezte tőle: “Milyen volt ennyi sikertelen kísérleten keresztül is kitartani?” Edison így felelt: “Nem volt egyetlen sikertelen kísérletem sem. Ez egy több ezer lépéses folyamat volt!” Bizalma mások felé is kiterjedt. Az első működő villanykörte kiesett a titkárnő kezéből és eltörött. Edison újat készített, és első dolga volt a titkárnő kezébe adni ezt a villanykörtét is.