Hétköznapi szokásainktól az Együttműködő, Erőszakmentes Kommunikációig
C. Négy-lépéses gondolat-vezetés
segíti, hogy a két fél egyre pontosabban fejezhesse ki magát, és megérthesse egymást.
1. Lépés: MEGFIGYELÉS
Megfigyelem, mit látok… hallok… érzékelek… Mit gondolok?
Megkülönböztetem az érzékelést az értelmező gondolattól
Mi a lényege ennek a megkülönböztetésnek? Az ítéletek, értelmezések régi tapasztalatokon alapszanak, gyakran ki-nem-mondott, felgyűlt érzelmeket hordoznak, és ösztönös reakciókra, berögzült döntésekre késztetnek. Kapcsolataink megteremtésében nem mindegy, hogy értelmezésre vagy megfigyelésre alapozva fordulunk-e egymás felé.
Az értelmezés képességére nagy szükségünk van, hiszen ha ez nem volna, újra és újra meg kellene tanulnunk mit jelent az “ajtó”, a “labda” és az éltünk részeit alkotó különböző tárgyak és fogalmak. Azonban éppen a folyamatosan megújuló élet lényegével vesztenénk el a kapcsolatot, ha megragadnánk az értelmezésnél, és lemondanánk arról, hogy friss szemmel lássunk, nyitott fülekkel halljunk, éberen érzékeljünk.
„Az értelmezés és érzékelés megkülönböztetése az intelligencia legmagasabb foka”
– állítja J. Krishnamurti, XIX sz. indiai filozófus. Amikor a konkrét megfigyelés és az értelmezés megkülönböztetésével ezt a képességünket eddzük, azt tudatosítjuk magunkban, hogy felelősek vagyunk gondolatainkért, amelyek érzelmeink, kapcsolataink, életünk alapját képezik. Az ősi eredetű szavak éppen erre emlékeztetnek:
“Figyelj a gondolataidra, mert azokból szavak lesznek.
Figyelj a szavaidra, mert azokból tettek lesznek.
Figyelj a tetteidre, mert azokból szokások lesznek.
Figyelj a szokásaidra, mert ők formálják jellemedet.
Figyelj a jellemedre, mert amilyen jellemed,
Olyan lesz önmagad.
Figyelj önmagadra, mert alapvetően ő alakítja sorsodat.”
Olyan, amilyen…
Egy magyar népi “csujogatás” szövege így hangzik:
“Jaj Istenem a világ, kinek szoros kinek tág,
Ej de pedig, a világ se nem szoros, se nem tág!”
“…hanem olyan, amilyen”… akár így is folytatódhatna a magyar népköltés.
Mottónak írhatjuk ide ezt a rigmust, mert bizony, a legtöbb konfliktus éppen abból ered, hogy személyes benyomásaink, értelmezéseink beszivárognak észrevételeinkbe. Ahogyan itt is: van, hogy “túl szorosak” a keretek számunkra, máskor viszont ugyanazok a keretek “túl tágak”. A különbség pedig mindössze annyi, hogy ha “túl szűknek” tartom a lehetőségeket, lehet, hogy éppen szabadságra van szükségem, ha pedig “túl tágnak”, akkor lehet, hogy összetartozásra, együttműködésre vágynék. A körülményeket érdemes tehát minősítések, ítéletek nélkül megnevezni, mielőtt saját élményeinknek — érzéseinknek, szükségleteinknek — hangot adunk. Az objektív, pontos észrevételek bizalmat keltenek, átláthatóvá és hitelessé teszik megszólalásunkat.
Érdemes feltenni magunkban a kérdést:
“Vajon amit látok, az egy gondolatom… vagy mennyi ebből a szemem megtapasztalása?”
“Amit hallok, abból mi érint meg?”
“Vajon tapintással vagy más érzékszervemmel mit érzékelek a külvilágból?”
Az alábbi két-két változat közül melyik mondatot hallanánk szívesebben?
“Örökké a számítógép előtt ülsz.” … vagy…
“Három órája ülsz a számítógép előtt.”
“Mindig elnéz a fejem felett.” … vagy…
“Nem kérdezte meg a véleményemet.”
“Érzéketlen, nem érdekli, mire van szükségem.” … vagy…
“Azt mondta, nincs kedve moziba jönni.”
“Lusta.” … vagy…
“Nem lett kész a munkával ma reggelre.”
“Dagadt vagyok.” … vagy…
“Kövérebb vagyok mint szeretném.”
Itt és most
A múlt tapasztalatai — akár pozitív elvárásként, akár negatív előítéletként rögzülnek — korlátozzák az adott pillanat spontán teremtő lehetőségeit. Hiszen, a múlt sikereiből vagy sikertelenségeiből tanulva, minden percben többet tudhatunk az előző pillanathoz képest! Például:
- Ha 30 éven keresztül nem tudtam megoldani valamit, és most újra lehetőséget kapok, vajon milyen hozzáállással érhetem el a vágyott eredményt: ha mondanivalómat a 30 éves fájdalom terhével kezdem, vagy ha képes vagyok letenni azt, és megnyílni az ‘itt és most” lehetőségei felé? Melyik kijelentés alapján lennénk nyitottabbak további párbeszédre, például: “30 éve csinálod ezt: órák hosszat váratsz magadra.” vagy “Másfél órát vártam rád.”
- Valóban jobban tudok-e játszani egy tenisz mérkőzésen, ha egy jól sikerült leütés után azzal “bíztatom” magam vagy tanítványaimat, hogy “a következőnek is ilyen jónak kell lennie”, mint ha elvárások nélkül, percről-percre, szabadon élem meg a játék örömét?
Vajon mikor tudunk igazán örülni és feltöltődni az élet spontán ajándékaiból, ha
- egy virágra nézve el tudok merülni annak gyönyörűségében, vagy ha például a “ez is egy virág!” tapasztalatán keresztül nézem, és továbblépek?
- egy lelkes kiáltásra: “Nézd, ott szalad egy mókus a fa törzsén!” ilyen választ hallok vagy mondok: “Látnád, Amerikában mennyi mókus van.”?
Amikor félreteszem a “múlt csomagjaiból” származó ítéleteket, “friss szemmel” látok és hallok. Az “itt és most” élménye jelentőséget ad egy-egy pillanatnak, és megújuló teremtő erővel tölt fel.
A konkrét megfigyelések a jelen pillanatban születnek meg, és tehermentesítik két eltérő érdek vagy szemlélet találkozását. Olyan helyzetekben, amelyek erőteljesen hatnak ránk érzelmileg, a tényszerű megfigyelés “kaput” nyit a kommunikációhoz, lehetőséget teremt a körülöttünk levő emberekkel való találkozásra. Ilyen észrevételekből, általában, könnyedén elindulhat a kommunikáció, hiszen társamat is érdekli, hogy mi hogyan élek meg egy adott helyzetet.
A pártatlanság jegyében
Az EMK egyik alapmottóját talán Rumi, 13. századi szufi költő szavai fejezik ki legtöményebben:
“Túl a jóról és a rosszról alkotott nézeteken van egy rét. Ott találkozom veled.”
A „jóról és rosszról”, „feketéről és fehérről” alkotott eltérő értelmezések konfliktusaink gyakori forrásai. Az EMK első lépésében, a megfigyelés pártatlansága lehetőséget teremt a szemben álló pólusok között feszülő különbség feloldására, és a mindkét felet magába foglaló teljességre.
Bohumil Hrabal “az ember „dialektikus portréjának” nevezi azt az emberképet, amelyet az EMK is támogat. Hrabal “Gyöngéd barbárok” című könyvének megjelenése után az olvasói levelekre válaszolva ezt írja:
“Egy perzsa király, akit udvari költője dicsőítő versében a naphoz hasonlított, szóval ez a perzsa király a vers hallatán megjegyezte: lasanoforosom tagadja ezt. A lasanoforos perzsául azt jelenti, hogy éjjeliedény. A régiek tehát jól tudták, hogy minden ember portréját dicsősége és gyalázata dialektikus egysége alkotja. Mi, huszadik századiak hajlamosak vagyunk rá, hogy magunkban csak a dicsőséget, másokban viszont csak a gyalázatot lássuk meg. Márpedig ez a káosz kezdete. Térjünk hát vissza az ember dialektikus portréjához, mint minden dolognak egyedüli mércéjéhez!”
Értelmezéseink és a belőlük fakadó megoldási stratégiák egy adott pillanatban annyifélék, ahányan vagyunk. A különbségek megismerése gazdagítja életünket. Kitágul számunkra a világ: könnyebben meglátjuk a körülöttünk levő élet sokféle arcát, egyszerűbben teremtünk kapcsolatot, megértést és együttműködést másokkal.
2. Lépés: ÉRZÉS
“Sosem hallgatom meg, mit gondolnak az emberek! Sokféle néven neveztek már engem… Inkább ahhoz kapcsolódom, hogy mit éreznek, és milyen szükségleteik vannak. Azt igyekszem meghallani, hogy mi ÉL az emberekben, mi zajlik bennük… nem azt, hogy mit gondolnak rólam.”
- Marshall B. Rosenberg
“Az emberi élet vendéglő”
A hétköznapokban gyakran “nem érünk rá” érzéseinkkel foglalkozni, mert “sok más dolgunk van” és mert “erősnek és fegyelmezettnek kell lenni”. Érzelmeink rendkívül meghatározóak közérzetünkben, választásainkban, mégis az önfegyelmen kívül nem sok útmutatást kapunk arra, hogy mit kezdhetünk velük, hogyan kezelhetjük őket. A kisfiúk hagyományosan, hamar megtanulják elrejteni a könnyeiket, a kislányok a tehetetlen dühüket. Általában, nemcsak a világ elöl rejtjük el érzéseinket, hanem önmagunk elöl is.
Nem mindegy, hogy melyik intelmet tartjuk szem előtt: ” Uralkodj magadon!” vagy “Válj önmagad urává!”.
Amikor “uralkodom magamon”, akkor figyelmen kívül hagyom és elnyomom, ami bennem él.
Az “önmagam urává válni” kifejezés egy mesebeli szegénylegényből lett királyt idézhet fel, aki saját gyengeségein keresztül is megtalálja az utat, szembenéz a sárkányokkal, és megtapasztalja az erejét.
Mi, hétköznapi emberek akkor tudunk önmagunk „királyává” és „királynőjévé” válni, ha megismerjük, és erővé alakítjuk magunkban az érzéseket.
A mesék birodalmában a nagy hatalmú dzsinnek, táltos lovak vagy sárkányok erejét is szolgálatunkba állíthatjuk, ha kapcsolatot teremtünk velük. Hasonlóképpen, ha bizalommal fordulunk érzéseink felé, a lehangoló vagy feszült érzések is átalakulnak, és tetterővel, életerővel töltenek fel.
Rumi, a XIII. századi költő ,“Vendéglő” című versében így ír az érzésekről:
Az emberi élet – vendéglő.
Minden reggel új vendég jön:
Öröm, kedvetlenség, félelem…
Pillanatnyi tudatosság jön,
Mint váratlan vendég.
Üdvözöld őket!
Még ha egy csapat bánat is,
Akik durván kisöpörnek a házból
Minden bútort,
Mégis tiszteld meg őket.
Lehet, hogy valami
Új gyönyörűségnek csinálnak helyet.
A sötét gondolat, a szégyen, a düh,
Üdvözöld őket az ajtóban nevetve,
és hívd be őket mind.
Légy hálás, bárki jön,
Mert mindenkit vezetőként
Küldtek neked.
Fókuszban az érzéseink
A fájdalomból nem tudunk egy csapásra vidámmá, derűssé válni. Hiába növeljük magunkban a vidámságot, a fájdalom nem tűnik el egyszerűen a szívünkből. Valahányszor “átlépünk” fájdalmas érzéseinken, a fájdalom ott marad a rendszerünkben: testünkben, kapcsolatainkban tükröződik. A fájdalomnak, ahhoz, hogy feloldódjon, átalakuljon, arra van szüksége, hogy megnyilvánulhasson, létezése elismerést kapjon.
Az érzések tudatosítása énünk elfelejtett, megtagadott részeit összekapcsoló, gyógyító folyamat. Az EMK hatékony eszközt kínál tudatunkból kirekesztett érzéseink tudatosítására és integrálására, amely elsődlegesen a feléjük fordított figyelmen alapszik.
Érzéseinkkel a szívünkben… gyomrunkban… vállainkban… egész testünkben találkozhatunk. A kellemesek könnyedséget hoznak, ellazítanak vagy erőt adnak, a kellemetlenek gyakran megfeszítenek vagy elgyengítenek. Hol finoman, csendesen jelennek meg, hol nagy erővel, hangosan törnek fel bennünk.
Figyelmünk fókuszában érzéseink folyamatosan változnak. Ahogy életteret kapnak, eleinte felerősödnek, majd változnak, átalakulnak, idővel feloldódnak… szertefoszlanak…. és új érzések jönnek… Mi csak figyeljük őket…
Tudatosítjuk, hogy hányféleképpen jelennek meg bennünk, fejlesztjük megfigyelő készségünket, és az eddiginél közvetlenebb kapcsolatba kerülünk önmagunkkal is. Érzelmi reakcióink tudatosságával egyre inkább érzéseink gazdáivá válhatunk.
A kifejezés ereje
Korunk tudományos kutatásai egyre teljesebben tárják fel azt a komplex fiziológiai folyamatot, amelynek során egy-egy bennünk megjelenő érzelem eljut a kifejezés szintjéig. Ezt a belső utat segítenek bejárni az olyan gyakorlatok, amelyekben színekkel és formákkal, mozgással és hanggal hozzuk felszínre az érzéseket tudatunk és testünk mélyéből.
A szavak új távlatokat nyitnak meg emberi létünkben. Felgyorsult hétköznapi világunkban alapvető szükségünk van a szavak kifejező erejére. Érzés szókincsünk segítségünkre van abban, hogy belső élményünket a szavak szintjén tudatosítsuk, és másokhoz kapcsolódva kifejezzük.
Amikor mozgással, hanggal vagy szavakon keresztül megjelenítjük érzéseinket, akkor “érvényessé” válhatnak ezek az állapotaink. Ha figyelmen kívül hagyjuk őket, attól még nem tűnnek el, sőt váratlan helyzetekben felkészületlenül érhetnek, és időnként elsodró erővel bukkanhatnak fel. Ha sikerül mélyre temetnünk őket, az elnyomott érzések testünkön, egészségünkön keresztül üzennek.
A köznapi nyelvben “jó érzés, rossz érzés” meghatározásokon kívül alig használunk többet annak kifejezésére, hogy mi van velünk. Szokatlan lehet azt hallani, hogy “Lelkesedés van bennem”…, “Keserűséget érzek”… vagy “Feszült vagy?”
Minden szónak személyenként változó a jelentés tartalma, rezgése. Érzelmi szókincsünk nagyon gazdag. Alkalmanként mást és mást érzékeltetnek rokon értelmű szavaink, például: “bánatos, bús, gondterhelt, szomorkás, komor, szomorú, kedvetlen, elkenődött, csüggedt, nyomott, kedveszegett, lehangolt, rosszkedvű, búval bélelt, vagy a “csodálkozik, álmélkodik, meglepődik, ámul, elképed, megdöbben” kifejezések árnyalatai. Amikor egy érzés-szó “telibe talál” “Aha!” élményt és mély összekapcsolódást élünk meg önmagunkkal és másokkal.
Hibáztatás nélkül…
Érzéseink felderítésében gyakran gátol bennünket az is, hogy kiváltó okukat többnyire az eseményekben és a körülöttünk élő emberekben keressük. Megtanultuk érzéseinkért környezetünk eseményeit, tárgyait, szereplőit felelőssé tenni. Megtanultuk büntetni magunkat és egymást.
Sok kisgyerek kapja azt a korai tanítást, amikor például elesik, és megüti magát az asztalban:
“Csúnya asztal, dádázzuk meg!”
vagy amikor egy társára panaszkodik, és a felnőtt válasza:
“Ne hagyd magad, üss vissza kétszer akkorát!”
Áldozat és tettes szerepek között végül mindenki vesztessé válik.
A jó hír az, hogy nem vagyunk áldozatként kiszolgáltatva környezetünknek. Ha felismerjük magunkban érzéseinket, akkor azt az erőt is felfedezhetjük magunkban, amivel uralni tudjuk őket.
Az EMK szemlélete úgy tartja, hogy környezetünknek szerepe van ugyan az érzések kiváltásában, ám valójában, egy mélyebb szinten, mi magunk vagyunk érzéseink gazdái, akik képesek vagyunk hatni azokra.
Hatunk rájuk, amikor az ítélet “szemüvegét” kicseréljük megfigyelésre, és hatunk rájuk akkor, ha eddzük magunkban a figyelmet, amivel követjük érzéseink változását a testünkben. Végül erőforrás- szükségleteink tudatosságával hatunk rájuk.
Ebben a belső munkában az “Elavult szavak szótárába” kerülnek az olyan áldozati helyzetről szóló szavak is mint: “kiszolgáltatott, kisemmizett, becsapott, elhagyott, cserben hagyott, kipécézett, sarokba szorított, lejáratott ...” Ilyen esetben a “csalódott, ijedt, kétségbeesett, elkeseredett” szavaink, amelyekkel felvállaljuk védtelenségünket, sebezhetőségünket, paradox módon, nagyobb erőt képviselnek mint a tettes-áldozat szerepből kihallatszó vád.
Hasonlóan elhagyhatjuk az “úgy érzem, hogy…” mondat kezdést is, hiszen ezzel is gondolatokat kifejező szavakat vezetünk be, és elkerüljük érzéseink kimondását. Például:
“Amikor nem köszönsz nekem, úgy érzem, nem veszel rólam tudomást.”
Ebben a kijelentésben helyén van a megfigyelés, azonban, ahelyett, hogy a Beszélő kifejezné saját érzéseit, értelmezi, amit lát. Mindkettőnkben növeli a feszültséget, és a találkozás várhatóan, egy-kettőre veszekedésbe csap át. Milyen más lenne így:
“Amikor nem köszönsz nekem, bizonytalanság (csalódottság) van bennem… “
Érzéseink motiváló ereje
Érzéseink erőforrás-szükségleteink kielégüléséről vagy hiányáról adnak hírt, és azok kielégítésére inspirálnak. Az “érzelem” szó latin fordítása “emocio”, ami hasonlóan a “motiváció” szóhoz, gyökerében “mozgást” jelent. Érzelmeim motiváló erőként hatnak, és az erőforrásaim felé vezető útra terelnek.
Erőforrásaink tudatossága segít abban, hogy megküzdjünk érzéseinkkel: “átkeljünk” rajtuk. Ezért az érzés tudatosítása és átélése után, következő lépésként majd erőforrás- szükségletünk felé fordítjuk figyelmünket. Erőforrás- szükségletünk kimondásával egy olyan életminőséget “vetítünk magunk elé”, amelyet szeretnénk megvalósítani az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatban. Mindez belső szabadságunkat erősíti, és kapcsolatainkra is felszabadítóan hat.
Lássuk, hogyan működik…
3. Lépés: ERŐFORRÁS SZÜKSÉGLET
“E pillanatban milyen erőforrás szükségletemre hívja fel a figyelmemet a bennem megjelenő érzés? Megértésre, elfogadásra, őszinteségre, szeretetre, közösségre vagy éppen önállóságra vágyom?”
Egy erőforrás sokféle megnyilvánulása
Erőforrás-szükségleteink olyan életminőségek, értékek, amelyekben minden emberrel osztozunk. Sok arca van azonban annak, ahogy kifejezzük vagy megvalósítjuk őket. Jó példa erre a Gary Chapman “Egymásra hangolva” című könyvében bemutatott öt “szeretet nyelv”. Van, aki az elismerő szavakon keresztül éli át igazán a szeretetet. Van, akinek az együtt töltött minőségi idő jelenti a legtöbbet. Van, akinek az ajándékozás vagy a szívességek nyújtják leginkább a szeretet élményét, és van, aki a testi érintésen keresztül éli meg leginkább az összetartozást, szeretetet. A szeretet-közlés csatornái közül mindannyian azt az “adást” vagyunk képesek leginkább fogadni, amelyre neveltetésünk, környezetünk és személyes hajlamaink hatására ráhangolódtunk.
Erőforrásaink gazdái vagyunk
A Marshall Rosenberg által kifejlesztett nyelvhasználatban ismeretes “szükséglet” kifejezés helyett, játék-csomagunkban az “erőforrás” vagy “erőforrás-szükséglet” szavakat használjuk. Az “erőforrás” szó arra utal, hogy saját jólétünk, nyugalmunk, feltöltődésünk felelősségét felvállaljuk — ezt nem kívülről várjuk.
Chuck Spezzano “Ha fáj, az nem szerelem” című könyvében (Bioenergetic Kiadó, 2009.) így ír erről:
“Arra várni, hogy, hogy valaki más elégítse ki a szükségleteinket, az egyik legnagyobb összeesküvés saját fejlődésünk ellen, ami megakadályoz bennünket abban, hogy előrelépjünk.”
Ha képesek vagyunk felismerni szükségleteinket, érdemes nekünk magunknak megteremteni őket, akár azzal, hogy felidézzük erejüket, szépségüket! Ettől máris bizalomteljesebb hangulat születik meg bennünk és körülöttünk. Konkrét lépéseket is tehetünk egy-egy ilyen létminőség eléréséért. Például, ha egy zavaros helyzetben megértésre vágyunk a kapcsolatunkban, mi magunk is behozhatjuk ezt a minőséget: figyelemmel, empátiával fordulhatunk partnerünk felé, hogy megértsük az ő oldalát. Ez a légkör elősegítheti azt is, hogy partnerünk is felénk forduljon, és megértést kaphassunk Tőle is.
Feltöltődhetek erőforrásaimból
“Az ember hasonlatossá válik ahhoz, amiben gyönyörködik” — mondja Platon, az ógörög filozófus.
Erőforrásaink olyan értéket jelentenek számunkra, hogy már a nevük is örömmel tölt el. Ahogy kimondom a nevét, ezzel “megszólítjom” az erőforrást. Visszagondolhatok olyan emlékekre, amikor átéltem ezt az erőforrást. Felidézhetem, hogyan éreztem magam akkor. Meghívom magamba ezeket az érzéseket, és azok segítenek abban, hogy teljesen feltöltődjem az erőforrásból. Talán jól esik sóhajtani… Ellazulnak a vállaim, kiegyenesedem… Belső nyugalomra, melegségre leszek figyelmes…
“A képzelõerõ nem valami kiváltság, hanem az egészség forrása.” — Ralph Waldo Emerson, XIX. sz. író. lelkész szavai is arra bíztathatnak, hogy képes vagyok így “meghívni” magamba a vágyott erőforrást, és feltöltődhetek, megerősödhetek azokból az érzésekből, amiket felébreszt bennem.
Magamra figyelek először
Ha gyümölcsöt szeretnénk adni valakinek, először teleszedjük a kosarunkat, hogy legyen miből kínálnunk. Ha repülőgépre szállunk, induláskor a szabályok között halljuk, hogy, ha valamilyen okból oxigén maszkot kellene kötnünk magunkra, akkor először önmagunkra tegyük fel, majd csak aztán tudunk másoknak is segíteni, hogy ők is felvehessék.
Hasonlóképpen, amikor valamilyen erőforrásra van szükségem az élet egy-egy fontos pillanatában, akkor először önmagamra figyelek, magamat töltöm föl erőforrásaimmal, majd csak azután tudok igazán biztonságosan mások felé fordulni.
Önállóság, önbizalom
Nem “önzésről”, hanem, valójában az önállóságunkról szól ez a javaslat: nem kell mástól várnom a segítséget, képes vagyok magamon segíteni! Erőforrásaim tudatában növekedhet bennem a bizalom, hogy még a nehéz érzések közepette is képes vagyok feltölteni magam belső erőimmel, és képes vagyok megteremteni belső egyensúlyomat.
Az erőforrásokkal feltöltődött állapotban könnyebben találok olyan megoldást, amely mindenki számára elfogadható, és nyugalmat, békességet adó. Olyan embereknek is képes vagyok figyelmet adni, akikre eddig én vártam, hogy megadjanak nekem valamit!
Az erőforrás-szükséglet, mint “programterv”
Egyre bővülő erőforrás szókincsünk segítségünkre van abban, hogy felismerjük, milyen életminőséget szeretnénk teremteni életünkben, kapcsolatainkban. Amikor kimondjuk a szót, és — érzelmileg is ráhangolódva — átéljük magunkban az erőforrást, szinte “beprogramozzuk” magunknak a kimondott életminőséget. “Szükségleteink megértésével félúton vagyunk a teljesítésük felé” — mondja Adlai Stevenson, amerikai politikus. Amikor nemcsak megértjük, hanem érzelmileg is áthangolódunk, nagy lépést teszünk meg erőforrásaink felé. Ennek alapján, a következő lépésben cselekedeteinknek is irányt jelölünk ki: megtervezzük, mi az a konkrét tett, ami értékeink, erőforrásaink megvalósítása felé vezet.
Ha egy kapcsolatban vágynék bizonyos életminőségek (erőforrások) jelenlétére, önmagamat is megkérdezem: hajlandó vagyok-e én magam is tenni valamit azért, hogy hozzájáruljak ahhoz a kölcsönösen egymásra figyelő kapcsolathoz, amire vágyom? A fent említett szituációban például, kimondom az erőforrás szükségletemet:
“Amikor nem köszönsz nekem, bizonytalanság (csalódottság) van bennem, mert egymásra figyelő kapcsolatra vágyom.“
Hajlandó vagyok-e megadni magamnak az önmagamra figyelést (akkor is, ha nem kapom meg kívülről)? Hajlandó vagyok-e megadni a másiknak azt a minőségű figyelmet, amire én is vágyom? Ha igen, akkor érdemes a másikat is meghívni egy olyan kapcsolatba, amihez mindketten, kölcsönösen hozzájárulunk.
Ha megéltem magamban, és kifelé is sugárzom az erőforrás élményét, már nem elvárással, hanem meghívással fordulok a másik felé. Nagy a valószínűsége, hogy így kívülről is könnyebben áramlanak felém ezek az erőforrások mintha elvárnám vagy követelném.
Ha képes vagyok arra, hogy feltöltődjek egy erőforrásból, könnyebben észreveszem, amikor éppen kívülről is áramlik felém ez a minőség. Hányszor látunk olyan embert, aki akármennyi figyelmet is kap, úgy éli meg, hogy rá senki nem figyel. Az erőforrás- szükségleteimet tudatosítani és önállóan feltölteni magamban olyan, mint végre feneket keríteni egy hordónak, amibe “felfoghatom az áldást hozó esővizet”.
Pillanatról-pillanatra tudatában lehetünk annak, hogy mi él bennünk, és mivel járulhatunk hozzá az élet szépségéhez önmagunk és mások számára.
Az erőforrások felismerésétől a tettek felé vezet az út. Ha bennünk élnek az erőforrások, egyre hatékonyabban tudjuk mérlegelni, mi volna az optimális cselekedet. Ösztönös reakciók helyett, új választási lehetőségek nyílnak meg számunkra. Mások felé irányuló kéréseinket is egyre pontosabban tudjuk megfogalmazni, és követelés nélkül, belső erőnket képviselve tudjuk kifejezni mások felé is. Az erőforrások tudatossága ezt a belső erőt és hatékonyságot fejleszti bennünk.
4. Lépés: KÉRÉS vagy KÖSZÖNET
A KÉRÉS a kapcsolatteremtés utolsó, és egyben talán leglényegesebb mozzanata. “Megváltó erejű”, pedig sajnos, sok bizonytalanság és erőtlenség kötődik hozzá gondolatainkban. Kétségeink vannak, hogy “érdekel-e bárkit is, milyen érzések és erőforrás-szükségletek élnek bennünk”… “jogosak-e, egyáltalán, a kéréseink?”… Gondoljunk csak az egyszeri Nyuszikára, aki útnak indul, hogy kölcsön kérje Medvétől a fűnyírót, és mire odaér, már teljesen beleéli magát abba, hogy a Medve vissza fogja utasítani. Már csak a szitkait tudja rázúdítani Medvére. Hányszor maradunk magányosak, mert egy lépést sem teszünk, hogy kérjünk! Már előre tartunk a visszautasítástól, és lemondunk igényeinkről. Ezek után nem csoda, hogy sokunkat érint, ahogy Nagy László “Adjon az Isten” című versében megfogalmazza: “Nekem a kérés nagy szégyen”.
„Kérj, és megadatik!”
Marshall Rosenberg szerint az a képesség, hogy kéréseket tudunk megfogalmazni, a depresszió állapotából kínál kiutat, és az egyik legfontosabb kulcs boldogságunkhoz. Ereje abból fakad, hogy tenni tudunk önmagunkért és egymásért. A kérés, tehát, egyszerre támogatja önállóságunkat, kezdeményező képességünket és az összekapcsolódásra való nyitottságot.
Kérés nélkül hiába tesszük meg az EMK eddigi három lépését, nincs ami a konkrét megvalósítás felé mutatna. Partnerünk az érzést és az erőforrás-szükségletet hallva, követelésnek értelmezheti, amit mondunk, és a feszültség csak fokozódik. Az alábbi szituációban, például, kérés nélkül abbamarad a kommunikáció…
Szülő: Azt mondtad, hogy kész a leckéd, és most állsz neki, este kilenckor?! Iszonyú csalódott és dühös vagyok!
Dávid: Most jutott eszembe, hogy földrajz is lesz.
Szülő: Mert megint most álltál neki összecsomagolni! Amikor megkérdezem, hogy kész vagy-e, arra számítok, hogy tényleg átgondoltad. Őszinteségre és kiszámíthatóságra van szükségem.
… Az erőforrások kielégítése így elvárásként Dávidra hárul, aki úgy éli meg, hogy saját szükségletei nem kapnak létjogosultságot, és két választása van: vagy lemond róluk vagy szembehelyezkedik. Ebben a kettősségben őrlődve vonul félre. Az Anya is megoldatlanul zárja le magában a kínos helyzetet, ami újra és újra megismétlődik.
A kéréssel elindulhatunk mindkét fél érzéseinek és erőforrás-szükségleteinek kimondása és kölcsönös elismerése felé. Például így:
Szülő: Kérlek tisztázzuk ezt a helyzetet! Rendben van Neked, hogy most meghallgassuk egymást?
Elkezdődhet egy beszélgetés, amiben az eddig értelmetlennek tűnő viselkedés minták és elvárások helyett megjelenhet a kölcsönös megértés és összekapcsolódás, és ennek alapján közös döntések születhetnek.
A kérésről és a követelésről
Mindannyian jól ismerjük az igényeinkről való lemondás másik végletét is, amikor elvárunk és követelünk. Mi különbözeti meg egymástól a kérést és a követelést?
Nem a kedves, szelíd hang számít
Sokan valljuk, hogy a kérést kedves, szelíd hang jellemzi. Az ilyen kérés gyakran zátonyra fut, és sértődött elfordulásba torkollik:
“Szépen kértem, mégsem tetted meg. Ezek után, nincs mit beszéljek veled!”
Nem a finom hanghordozás teszi a szavainkat kéréssé! Sokkal inkább az, ahogy a továbbiakban kezeljük a helyzetet.
A követelés az a “kérés”, amire kényelmetlen, szorongó érzéssel mondunk “nem”-et (ha egyáltalán megkockáztatjuk), mert haragtól, nehezteléstől, szeretet-megvonástól, a kapcsolódás elvesztésétől tartunk. A kérést érdemes megkülönböztetnünk a követeléstől, hiszen az utóbbi nem teljesíthető jó szívvel, csak kényszer hatása alatt, és hosszú távon maga a kapcsolat sérül. Az ilyen kapcsolatban egyre nehezebb “kérni”, egyre inkább követelésen és elváráson alapszanak a tettek.
A kiút valahogy így hangzik:
“Rájöttem, hogy eddig követeltem, elvártam. Most szeretnék másképp kapcsolódni hozzád. Talán nehéz helyreállítani a bizalmat. Szeretnék erre törekedni. Kérlek emlékeztess és kérdezz rá, ha esetleg azt érzékeled, hogy kérés helyett, a régi szokás szerint követelek! Hogy hangzik ez neked? Volna ehhez kedved?”
Úgy tűnik, hogy gyengeséget fejez ki ez a vallomás? Lehet, hogy kényelmetlen ezzel előhozakodni? Ha túl tudjuk tenni magunkat ennek a lépésnek a szokatlanságán, erőt sugároz, ha valaki elszánja magát egy ilyen kijelentésre. Megújító erővel hat a kapcsolatra!
A kérés próbája – a nyitottság
A kérés akkor működik hatékonyan és hitelesen, ha képesek vagyunk a nyitottság, a kíváncsiság, a bizalom állapotából megszólalni. Mert nem elég, ha a másik ember megcselekszi, amit kérek tőle: arról is szeretnék megbizonyosodni, hogy szívesen és jó szándékkal teszi-e!
Az EMK gyakorlatában ezen a szemléleten alapszanak a kéréseink:
“KÉRLEK TEDD MEG, AMIT KÉREK TÔLED!…
DE CSAK AKKOR, ha az neked is akkora
örömöt jelent, mint nekem.
Kérlek, ne tedd meg, amit kérek tôled,
kötelességtudatból vagy kényszerbôl,
a büntetéstől való félelembôl,
bûntudatból, szégyenbôl vagy
attól tartva, hogy megbántódom
sem azért, hogy rászolgálj a szeretetemre,
sem abban a reményben,
hogy jobban foglak szeretni!”
Élet a „nem” után…
Ha ebből indulunk ki, érvényessé és szabaddá válik a “nem” válasz is. Ahelyett, hogy elutasításnak tekintenénk a “nem”-et, felébredhet bennünk a kapcsolatunkba vetett bizalom, és a kíváncsiság, hogy megértsük, milyen erőforrás szükségletére mond “igen”-t a Másik, amikor a kérésünkre “nem”-et mond. A kommunikációból fakadó tisztánlátás és őszinteség felszabadító érzést hoz. Sértődés helyett képesek vagyunk köszönettel válaszolni:
“Köszönöm, hogy őszintén elmondtad, mi van benned! Értem, hogy most nincs kedved moziba jönni, és inkább otthon szeretnél maradni, pihenni. Örülök, ha akkor jössz, amikor valóban szívesen jössz… Én együttlétre és valami jó programra vágyom, úgyhogy annak is tudnék örülni, ha kivennénk egy jó filmet, és itthon néznénk meg. Ez hogy tetszene Neked?… vagy szívesebben maradnál most egyedül?“
Új életminőséget teremtünk magunknak, ha eljutunk oda, hogy az esetleges “nem”-től függetlenül, szívünk szerint, szabadon hozzunk döntéseket. Lehetőség nyílik mindkét fél igényeit figyelembe vevő, közös döntésekre, örömteli együttműködésre.
A hatékony kérés
Az EMK harmadik lépésében kimondott erőforrás-szükséglet átfogó, hosszútávú, elvont minőségével szemben, a negyedik lépésben a kicsi, konkrét, itt és most megcselekedhető kérés az, ami erős fókuszával valóban hatékonyan szolgál bennünket.
„Nem tehetünk nagy dolgokat, csak kicsiket, nagy szeretettel.” – mondja Teréz anya, sok évtizedes tapasztalatai alapján.
“Mit tehetnék, ami egy lépést jelentene afelé, hogy kielégüljön egy erőforrás-szükségletem?”
Nézzük meg ezt a példát:
K: Figyelj rám!
R: Mondjad!
A “Figyelj rám!” kérésre még akkor is jöhet olyan válasz, hogy “Mondjad!… figyelek!” , ha közben a társam újságot olvas, hiszen nem elég egyértelmű, hogy milyen konkrét cselekedetből élném meg a minőségi figyelmet.
K: Akkor ne olvass közben!
R: Így is hallom amit mondasz!
A “ne tedd…!” kérés védekezést, hárítást vált ki partneremből. A “tedd ezt… (az egyértelmű, konkrét mozdulatot)” kérés egyértelmű javaslatot és irányt mutat mutat számára. Akár kérdésként is feltehetem a kérésemet, jelezve ezzel, hogy a másiknak van választási lehetősége “igen”-t vagy “nem”-et mondani. Például:
K: Szeretném egyeztetni az esti programot. Letennéd az újságot addig, és ideülnél mellém?
Visszajelzés kérése
Az EMK leggyakoribb kérése — az igencsak szokatlan, ám a kapcsolatteremtést különösen jól szolgáló — visszajelzés kérés. Mély vágy él bennünk, hogy megértést kapjunk, együttérzést élhessünk meg. Ezt a vágyat nem elégíti ki, amikor ilyen választ kapunk: “Igen értem, mondtad már.” Valójában, arra vagyunk kiéhezve, hogy az érzések és a motivációk szintjén értsük meg egymást. Lássunk egy példát a visszajelzés-kérés hatékonyságával kapcsolatban egy olyan házaspártól, akik ismerik az EMK-t, és igyekeznek élni is vele:
Emőke: Ma este nagyon rosszul esett, hogy a TV-t nézted, miközben én hullafáradtan főztem, és a gyerekeket is egyedül fürdettem le. El tudod képzelni, hogy éreztem magam?
Feri: OK. Értem, bocsáss meg! Csak egy fontos parlamenti döntésről volt vitaműsor.
Ezen a ponton Emőke az érzéseit igyekszik kifejezni, és kérésével éppen ebben vár segítséget Feritől. Ferinek nem könnyű a helyzete, mert nem kevesebbet kérnek tőle, mint hogy beleérezzen Emőke helyzetébe, ráhangolódjon érzéseire, és visszajelezzen — miközben ő maga még bizonytalan abban, hogy saját helyzetére megértést kap-e. A legtöbbet teszi, amit ebben a helyzetben tehet: nyugtázza, hogy érti, sajnálja, és rögtön hozzáteszi, hogy számára éppen mi volt fontos. Ha itt lezárják a beszélgetést, mindkettőjükben marad feszültség, és csekély az összekapcsolódás lehetősége.
Más minőségű kapcsolatot teremt, ha arra kérünk visszajelzést, hogy a társunk mit értett meg abból, amit ki szerettünk volna fejezni. A következő mondatban Emőke EMK gyakorlattal pontosítja kérését, és Ferinek is könnyebb így az érzések és erőforrások tudatosságával válaszolni:
Emőke: Elmondanád, hogy mit értettél most tőlem? Szeretnék biztos lenni abban, hogy átérezhető, amit mondtam, nem pedig vádolásnak veszed.
Feri: Azt értem, hogy ma este fáradtnak és magányosnak érezted magad, és együttműködésre, segítségre vágytál volna.
Az ilyen visszajelzés kérés kölcsönös odafordulást és fokozatos összehangolódást teremt, aminek eredményeképpen végül megszülethet egy konstruktív megoldást szolgáló kérés és megállapodás is.
KÖSZÖNET
“Van-e valami, amit valaki tett vagy mondott, ami erőforrásokkal töltött fel, és hozzájárult a jólétemhez?”
Marshall Rosenberg a köszönetet gyakran nevezi ünneplésnek, kifejezve, hogy tetteink milyen hatalmas értékkel képesek hozzájárulni boldogságunkhoz, jólétünkhöz. Micsoda erővel tölt fel, ha valaki észreveszi és méltányolja apróbb-nagyobb teljesítményeinket, értékeinket vagy egyszerűen létünket!
A hála erőforrás. A hála állapotában boldogok vagyunk, ha hozzájárulhatunk mások boldogságához. Ahogy a Dalai Lama mondja: “MInden jóság a jóságért való hálában gyökerezik.“
Minden alkalommal, amikor szavakkal is kifejezzük hálánkat, elismerjük és ünnepeljük a hatalmat, hogy képesek vagyunk gazdagítani egymás életét. Magamnak is kifejezhetem a hálámat, azokért a dolgokért, amiket nap mint nap teszek, azért, aki vagyok, és azért, ahogy nap mint nap megújulok.
Nem szoktunk hozzá, hogy kifejezzük mindezt. William Arthur Ward (XX. sz író) szavai humoros példával érzékeltetik ezt: “Ha hálát érzel, és nem fejezed ki, az olyan, mintha becsomagolnád az ajándékot, és nem adnád oda.”
Egy konfliktus közepette, amikor hajlamosak vagyunk elkeseredni azért ami hiányzik, érdemes méltányolni minden kicsi dolgot, ami segítségül érkezik. A békesség és az összekapcsolódás felé fordítja a helyzetet, ha figyelmet szentelek minden kis előrevivő mozzanatnak. Hálás lehetek azért is, ha valaki kifakad, és elmondja nekem miért neheztel rám, például:
“Köszönöm, hogy elmondtad, milyen érzés maradt benned a múlt alkalom után. Hálás vagyok, hogy nem hallgatod el a megbántottságodat, nem fordulsz el, hanem kimondod, ami a szívedben van, és kapcsolatban maradhatunk. Segít nekem abban, hogy tisztábban lássak. Megérint, és tanulságos a számomra. Sajnálom, ami történt. ”
Hétköznapi életünkben előfordul, hogy egy-egy köszönet vagy elismerés a befolyásolás eszközévé válik. Például:
“Nagyon szépen elmosogattál. Látod, tudsz te, ha akarsz!”
“Tehetséges vagy. Másképp kellene részt venned a munkában.”
Milyen kár, hogy a szívből, lelkesedésből adott ajándék, vagy az önmagát kibontakoztató belső tehetség az elvárásra reagálva, kifele irányuló teljesítménnyé válik, és elveszti eredeti minőségét. Hosszú távon a kapcsolat is megsínyli az ilyen “elismeréseket” és “köszöneteket”.
Az EMK gyakorlatában az első három lépés kimondása feltétel nélküli köszönetté és ünnepléssé alakítja mondanivalónkat. Például:
“Látom, hogy elmosogattál. Nagy meglepetés volt számomra, és nagyon örültem. Megéltem belőle, hogy szépség és tisztaság van itthon, és hogy ezt együtt teremtettük meg.”
“Olvastam a tanulmányodat, és nagyon tetszett. Sokmindent megvilágított a számomra. Nagyon örülnék, ha részt vennél az új projektben, és az átgondolásoddal hozzájárulnál, hogy letisztuljanak a dolgok.”
A kérés és a köszönet tudatossága szabad akaratunkból születő tettekre inspirál, és azok értékét fogalmazza meg.
Sokunkat zavarba ejt az elismerés, köszönet. Gyakran így reagálunk az elismerő szavakra: “Nincs mit köszönni, igazán semmiség.”… még akkor is, ha valójában vágyunk az értékelésre. Szokatlannak és elképzelhetetlennek tünhet a számunkra, hogy elismerést kérjünk, pedig gyakran, mélyen belül, fájdalmasan éljük meg a hiányt.
Ritkán gondolunk bele, miért élvezzük valakinek a társaságát, és mi mindent kapunk egy-egy kapcsolatunkban. Elmélyülhetnek a kapcsolataink, ha időnként szánunk erre energiát. El tudjuk-e képzelni, hogy ezzel a kéréssel forduljunk valakihez:
“Mondanál nekem három konkrét dolgot, ami élvezetessé teszi számodra a kapcsolatunkat?”
“Mondanál nekem három konkrét dolgot, amit tettem, és amit értékeltél a közös munkánkban?”
“Elmondanád, mi az, amit az elmúlt napokban tettem, és amit értékelsz?
Mahatma Gandhi szavai így bíztatnak: “A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága.”