Hétköznapi szokásainktól az Együttműködő, Erőszakmentes Kommunikációig
Az Út, amelyet mindannyian megteszünk…
Egyedi fejlődésünkben mindannyian bejárjuk utunkat
az alá- és fölé-rendeltségen alapuló társ-függőségtől,
az egymástól elhatárolódó függetlenségen át,
a mindkét fél szabadságát biztosító, kölcsönösségen
alapuló partner-kapcsolatok tudatosságáig.
Lássunk itt egy 2-D modellt az egyéni és kollektív tudatosság fejlődésének hosszú, “rögös” útjáról:
Egy piros háromszöggel jelöljük a kezdeti időszakot, amikor újszülöttként, majd kisgyermekként elindulunk az életben. Kapcsolati függőségben összeolvadunk azzal a létformával, amely létrehozott és megtart bennünket.
Egyedi szinten a szülő-gyermek kapcsolat, ősi kollektív szinten például a sok-generációs nagycsalád és a törzsi közösség, modern társadalmunkban, például, az iskola és a munkahely működik ilyen módon.
Kapcsolati függőségben egymással vagyunk elfoglalva. Meggyőzéssel, büntetéssel, dicsérettel igyekszünk egymást befolyásolni, megváltoztatni:
“Vedd fel a pulóveredet, mert (én) fázom!”
“Szomorú vagyok, mert nem tetted meg.”
“Büszke vagyok, mert megtetted.”
A kapcsolati függőségre válaszul, polarizált világunk másik oldalán megjelenik az elkülönülés — a kommunikáció és az összekapcsolódás hiánya. A függőségben szerzett sérülésekre visszautasítással reagálunk. Egymáshoz valóviszonyunkban a “Nem érdekel!… Nem az én dolgom!” hozzáállás a legjellemzőbb.
A kék háromszög függetlenségi harcaink idejét, a “dackorszak” és a “kamaszkor” dühkitöréseit és lázadásait jelzi… később a válások és újrakezdések sorozatában is hasonló késztetés működik… és amikor mindez társadalmi méreteket ölt, a kirekesztés, a lázadások, felkelések és forradalmak időszakát éljük.
Társadalmunkban alapvető szerepe van a piros és a kék háromszög által jelzett szélsőségek harcának. Ítélkező, győzködő, büntető és dicsérő szavaink ebben a küzdelemben születnek. Mindannyian ismerünk ilyen és ehhez hasonló mondatokat:
“Amig ebben a házban/iskolában vagy, azt teszed, amit én mondok!”…
és a kétségbeesett, dacos, szabadság kereső válasz:
“Nem érdekel, akkor is azt csinálok, amit akarok. Ha kell, elköltözöm!”.
Az elköltözés, elválás elviselhető fizikai távolságot teremt, mégis, amikor csalódott, elkeseredett gondolatokat küldünk egymás felé, akarva-akaratlanul is fenntartjuk a függőséget és a harcot. A visszautasító, szembehelyezkedő függés legalább annyira leköti figyelmünket mint a kapcsolat fenntartására irányuló függés.
“A tudatosság a korlátokkal szembeni küzdelemből születik. A korlátokra szükségünk van, mint a folyónak a partra, amely nélkül a víz kiáradna a földre, és elfogyna a folyó. A folyó az áramló víz és a partok közötti feszültség egysége. A határokkal való szembenállás az emberi személyiség kiterjedését hozza létre. A határok és a kiterjedés együtt léteznek. A konfliktus előfeltételezi a határokat, a határokkal való küzdelem pedig, valójában a kreativitás forrása.”
- Rollo May (The Courage to Create, 1985)
A felső, lila háromszöggel jelzett tudatosság
a tapasztalatokat megérlelve, magában foglalva és meghaladva, azt a felszabadult állapotot jelzi, amely két önálló lény kölcsönösségen alapuló partner-kapcsolatának nyit teret.
Az ilyen kapcsolat egymás felé forduló minőségi figyelmet és tiszteletet feltételez, amelyben helye van egymás megszólításának, meghallgatásának, megértésének és elfogadásának, éppúgy mint az eltérő álláspontok tisztázásának.
A szimbiotikus együttlétből tehát kiválik az egyén,
majd egyéni létében megerősödve, önmagára találva,
újra összekapcsolódik a közösséggel —
immár szabad, önmagára tudatos lényként.
“Mindennek, ami egyediségében, önmagában létezik, két alapvető funkcióra kell alkalmasnak lennie ahhoz, hogy egyáltalában éljen és önmaga legyen. Egyrészt, hogy képes legyen teljes egészében elhatárolódni a külvilágtól, kiválni a világegyetemből, és zárt, belső világot alkotni. Ettől lesz ő Ő, egyed. Ha nem tudna elkülönülni, akkor nem létezne Ő-ként, csak egy lenne magával a világgal, a világ átjárná őt, és ő feloldódva lenne az egészben. Másrészt viszont az egyed, ha el tudja magát választani az egésztől, és zárt, belső világot képes alkotni, arra is képesnek kell lennie, hogy a külső világgal folyamatos kapcsolatot tartson fenn, hogy a környezetétől őt ért hatásokra válaszoljon, védekezzen ellenük vagy befogadja őket magába. E kettősség nélkül nem létezne egyediségben élő élőlény.”
- Bóna László, “Méreg, ami éltet” (Katalizátor Kiadó, 2009)