Tartalomjegyzék

 A sakál és a zsiráf

A hétköznapokban megszokott “amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” hozzáállásunk jelképe a sakál. Sok évezredes bevésődés működik bennünk: ösztönös reakciók, mélyen elrejtett és váratlanul feltörő érzelmek, szegényes érzelmi szókincs és kifejező képesség, hiányos szociális készségek, vagy éppen szociális kondícionáltságból fakadó gátlások, például, amikor nem állunk ki magunkért, nehogy “felkavarjuk a vizet”, vagy nem merünk “nem”-et mondani, nehogy megbántsuk a másikat. Marshall Rosenberg úgy mondja: “Mindannyiunk anyanyelve a sakál.

 Az EMK tudatosságát a zsiráf jelképezi. A zsiráf, akinek a szárazföldi állatok között a legnagyobb a szíve, abból a magasságból, ahol a feje van, “rálát a helyzetekre”. A zsiráfnak, aki csendesen járkál a magas fák között, nagy ereje van. Erejéből fakadóan meg is tudja védeni magát.

Az EMK tudatosságát és érzelmeink bölcsességét gyakorolva a szokásosnál kevesebbet szólunk, közben azonban elszánt és kitartó belső munkával átértékeljük és felülírjuk az ösztönös reakciókat.

Megszólalásai alapján gyakran azt hihetnénk, hogy a “sakálnak nincs szíve”. Az EMK szellemiségének alapja azonban a belső és külső “sakáljaink” viselkedése felé forduló figyelem és együttérzés.

“Sakál” állapotunk fontos tanításokat adhat számunkra. Lássunk két rövid, hétköznapi példát:

Amikor védekezem…

Férj: Te mindig támadsz!
Feleség: Nem támadok, csak védekezem.
Férj: És olyankor nem támadsz??!

  “Én is…”

Feleség: Szerettem volna elmondani neked valamit. Miért nem tudsz figyelni rám? Már megint rólad van szó!
Férj: Értem, amit mondasz, de én is…

A dühös, támadó “sakál állapot” fontos erőt képvisel életünkben: a konfrontáció- és konfliktus-készség erejét. Határainkat igyekszünk kijelölni, és őseinktől tanult módon, támadva védekezünk. Szembeszállunk és fölébe kerekedünk olyan lehúzó, az életet feladó állapotoknak mint a szégyen, bűntudat, fásultság és depresszió.A düh, amely tudatunk mélyén rejtőző, régi dühök hullámait is felhozza, erejében megoldatlan helyzetek, feldolgozatlan sebek, megsebzett érzések nagy “csomagját” hordozza: tehetetlenség, csalódottság, ijedtség, bánat, bizonytalanság, félelem, fájdalom… Amikor ítélkezünk, és önmagunkat vagy mást haragunkkal büntetünk, érzelmeink nagy részét többnyire visszafojtjuk, nehogy pusztító erejükkel kárt tegyünk a körülöttünk lévőkben vagy kapcsolatainkban.

Az EMK gyakorlatát alkalmazva, nincs szükség arra, hogy haragunkat tudatunk és testünk mélyére süllyesszük. Lehet, hogy kibillent az erős indulat, de gyakorlattal képessé válunk arra, hogy megtaláljuk a düh mélyén kavargó indulatokat. Marshall Rosenberg “zsiráf sikolynak” nevezi a dühnek azt a kifejezését, amikor elengedük az ítéleteket. Teljes egészében megéljük az érzést, ami bennünk forr, mégis képessé válunk arra, hogy “mederben tartsuk” a dühöt, felismerve a mélyén lévő sebezhetőséget, és az értékeket, amelyeknek védelmére a harag fellobbant bennünk. Sebezhető érzéseink kimondása, átérzése segít a abban, hogy a düh elvakult kitöréséből a jelenbe lépve, összekapcsolódjunk önmagunkkal és másokkal. Szemben a düh öntudatlan kifejezésének egyre erősödő spiráljával, a düh mélyén rejlő érzések kimondása oldódást és megkönnyebbülést hoz.

Rózsa: Ez egy szemétség volt, ahogy beszéltél hozzám a bulin! Állati dühös vagyok rád! Soha többet nem megyek veled! Micsoda piszok alak vagy!
Attila: Ha nem jössz, hát nem jössz! Azt hiszed, szívességet teszel nekem?!
Rózsa: (EMK gyakorlattal –magára figyelve, a sebezhetőségét fejezi ki, és azt, hogy mi volna érték számára a kapcsolatban.) Fáj és nagyon elkeseredett vagyok, mert szeretnék olyan kapcsolatot, amiben kölcsönös tiszteletben élünk. Elmondanád, mit hallasz meg ebből?
Attila: (Megenyhülve, mégis kikerülve a kért visszajelzést — védekezik.) Mit kell ezen úgy fenn akadni, csak viccelődtem.
Rózsa: Látod, ez kétségbe ejt, hogy ez neked viccelődés! Tehetetlennek érzem magam. Hogyan mutassam meg, hogy számomra ez nem vicc, hanem fájdalom?! Mit értesz meg ebből?
Attila: (Részben visszajelez, majd tovább védekezik.) Hogy ki vagy akadva… egy apró megjegyzésért.
Rózsa: Köszönöm, hogy meghallottad, hogy ki vagyok akadva. Nekem sokat számított az a megjegyzés. Szomorú vagyok, ha ilyen hangon beszélsz hozzám. Mások előtt még jobban fáj, és kihangosodik, hogy tiszteletben szeretnék élni! A humorban is egymás iránti tiszteletet szeretnék. Elmondanád, hogy ebből mi ment át neked?
Attila: Hogy tisztelet szeretnél. Sajnálom, hogy így beszéltem.
Rózsa: Köszönöm, hogy meghallottad, és kimondtad, hogy sajnálod. Volna kedved beszélgetni arról, hogy mi van benned, amikor így beszélsz? Szeretném megérteni…

Ebben a párbeszédben még hosszú utat tesz meg a két fél egymás felé, amíg mélyen megértik egymás gyengeségeit, érzékenységeit. A meghallgatásban és megértésben nemcsak a feszültségek oldódnak, hanem az iránti elfogadás és tisztelet is növekszik.

Az agresszió az élet igenlésének örökölt, tudatosságot nélkülöző formája, amit az önmagunkért való kiállás és az empátia képes megértéssé és szeretetté alakítani.

“Sakál mintáink” között gyakran találkozunk az elődeinktől tanult önzetlenséggel. Önzetlen emberként utolsó erőnkből is adunk és adunk. Amikor a tartalékok is kiürülnek, keserűen vesszük észre, hogy “elfelejtettünk” gondoskodni magunkról. “Senki nem törődik velem, mindenki önző” — gondoljuk ilyenkor. Az ilyen “önzetlenség” kétélű, és gyakran teherré válik mindannyiunk számára. Ha felvállaljuk határainkat és szükségleteinket, egyensúlyba kerülhet az adás és a kapás — és az “Elavult szavak szótárába” kerülhet az ítélet, hogy “önző”. Marshall Rosenberg az önző — angolul “selfish” — kifejezés helyett egy új szót használ  – “self-ful” — aminek a magyar fordítása valahogy így hangzik: önmagával feltöltődött. Ha képesek vagyunk gondoskodni önmagunkról, egyensúlyba kerül az “önzés” és az önzetlen adás.

Áldozattá vált “sakál állapotainkban” megtanultunk “tűrni”. Elnyomjuk, megtagadjuk dühünket, és sok dühös, agresszív emberrel van dolgunk, akik “mind bántanak”. Ilyenkor elhatalmasodik bennünk a félelem, a csüggedtség és a fájdalom, és egyre inkább “feladjuk”… Mit adunk fel? Az önmagunkhoz és másokhoz való bensőséges kapcsolódást, a konfrontáció kihívásait, és ezzel a tanulási lehetőségeket.

 Az élet konfliktus készséget igényel tőlünk: a polaritás másik oldalával való szembesülés készségét, hiszen ezen keresztül ismerhetünk meg és fogadhatunk magunkba egyre többet a világból, tágulhat a tudatunk, fejlődhetünk. 


Példánkban az egyik fél visszahúzódó állapotával konfrontálódik a társa, és együttérzéssel tisztázza a határokat, amik között szívesen kapcsolódik vele. Lehet, hogy nehéz kijönni az elkeseredettségből, elfordulásból, ilyenkor mégis elér hozzánk a másik kitartó jelenléte… a szívünkben levő érzések és erőforrások felé forduló figyelme.

Robi: Egész este csak ülsz, szavadat sem lehet hallani…
Éva: Mit mondjak? Úgy sem figyelsz rám…
Robi: Kedvetlen vagy, szeretnél figyelmet kapni… tudni, hogy számítasz…?
Éva: Számítok?! Egész héten nem is látlak! Most mit akarsz, ugráljak körül mint egy kiskutya, hogy végre itt vagy?
Robi: El vagy keseredve… másmilyen kapcsolatot szeretnél?… a hétköznapokban is együttlétet, összekapcsolódást?
Éva: Igen, úgy látszik, nehezedre esik velem lenni. Lehet, hogy csak nekem fontos a kapcsolatunk. Miért nem mondod, ha terhedre vagyok?
Robi: Szeretnél őszinteséget… és fontos lenne tudnod, hogy az én számomra is olyan érték-e a kapcsolatunk, mint neked?
Éva: Igen, tessék, mondd meg! Ez így mindennél rosszabb.
Robi: Annyi minden van, amit élvezettel csinálok veled együtt, a futás, biciklizés, koncertek, hazafelé beszélgetés. De szeretném, ha szabadok lennénk abban, hogy mikor vagyunk együtt! Könnyedséget és szabadságot szeretnék. Ez hogy hangzik neked?…

 A zsiráf a sakállal egységben működik: nem határolja el magát tőle, hanem a “szívtelennek” vagy “lehúzónak” tűnő viselkedés mögött felfigyel az érzésekre, együtt érez és reagál a tudattalanul működő erőforrás-szükségletekre. Az EMK játékokban használt sakál bábu ezért visel egy kis szívet a mellkasa közepén!

Az ÉLETKEREKÍTŐ játékokban két, egymástól megkülönböztethető zsiráf bábuval játszunk: Beszélő- és Befogadó-zsiráffal. A két zsiráf feladata, hogy segítségünkre legyen a kommunikáció két oldalának – az önkifejezésnek és az empatikus figyelemnek – következetes érzékelésében, és azoknak a kommunikációs eszközöknek az elsajátításában, amelyek elősegítik a két oldal között áramló kommunikációt.

 Beszélő-zsiráf akkor lép elő, amikor igyekszem kifejezni, ami bennem él. Befogadó-zsiráf akkor jelenik meg, amikor valaki más mondott valamit, és én figyelemmel követem, ráhangolódom, és visszajelzem neki, hogy mit hallottam. Visszajelzéseim nyomán a Beszélő pontosít és helyesbít, amíg mindketten át nem éljük, hogy értjük egymást, és átérezzük egymás helyzetét. A megértés első jele általában egy megkönnyebbült sóhaj, amikor mindketten megéljük, hogy összekapcsolódás született közöttünk. Ilyenkor jellemzően elcsendesülünk, és, ha eddig nem is, most találkozik a tekintetünk.

Tartalomjegyzék

Pages: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13