"Itt kaptam valamit..." - visszajelzések

Kedves Hava!

Meg szeretnék osztani veled egy tegnap esti élményt, amely szorosan összefügg a tréninggel.

Szóval még tegnap este történt egy varázslatos dolog.

A tréningről hazafelé az eszméletlen fáradtság mellett nagyon összekuszálódottnak, összezavarodottnak éreztem magam. Sok új infót hoztam haza és bár a Rosenberg könyvet már olvastam, a gyakorlati tréning mégis sokkal élőbben, mélyebben mozgatott meg bennem dolgokat. Jobban ráláttam a saját működésmódjaimra “pozitívakra”, “negatívakra” egyaránt. Olyan volt, mintha felkavarodott volna egy tóban az iszap, és idő és tér kellett volna a leülepedéshez. Magányra vágytam, hogy kitisztuljanak bennem a dolgok és ülepedjen az egész. A páromnak estére programja volt és egyedül voltam este a gyerekekkel. Arra vágytam, hogy minél hamarabb elaludjanak, hogy egyedül maradhassak a felkavarodott iszapommal.

De nem így történt. 10 éves lányom leült a zongora elé, hogy eljátssza a másnapra feladott zongoradarabot. És akkor, ahogy hallgattam és néztem hátulról, egyszerre azt éreztem, hogy nem bírom kimondani a jól bejáratott “instrukcióimat” . Rájöttem, hogy mindig csak elmondom mi a jó, mi nem, hogyan kéne, stb…. Úgy hallottam nem élvezettel, hanem nyögvenyelősen zongorázott. És most ahelyett hogy megmondtam volna hogy hogyan “kell”, olyan kérdéseket tettem fel, mint “neked hogy tetszett?… Élvezted a játékot most?”

Ez elindított egy önvallomáslavinát, ami hihetetlen nagy hatással volt rám, egyre mélyebbre és mélyebbre mentünk (le a szívünkbe!) és olyan félelmeiről mesélt, amilyenekről még soha. És én tényleg nem tettem mást, mint próbáltam visszatükrözni azt, amit mond. Fél óra elteltével már szorosan hozzám bújva ült az ölemben, és együtt sírtunk. Hol az örömtől, hogy a szomorúságtól.

Aztán egy óra elteltével körénk somfordált a legózását felfüggesztő kisfiam, aki amúgy nagyon nehezen nyílik meg, és beszél az érzéseiről, emiatt inkább csak dührohamok formájában távozik belőle a felgyülemlett feszültség. Először csak figyelt minket, majd közelebb jött. Először csak olyanokat mondott, hogy ne beszéljünk már szomorú dolgokról, meg pár ilyen kis “mini-pasis” mondatot, aztán velünk maradt, és csatlakozott az áramláshoz. Lassan lassan ő is megnyílt az értő kérdések hatására, és a végén már iszonyú nehéznek éreztem a két fele figyelést, mert persze szinte versengtek az “értő figyelemért” (nagyon ki voltak éhezve rá)  Olyan volt, mintha egyszerre ketten passzolgatnának nekem labdákat, és nagyon kellett figyelnem, jelen lennem, és azt is moderálnom, hogy mindkettőre tudjak figyelni. Szerintem 2 óra alatt többet mondtak el a legbelsőbb érzéseikről mint az elmúlt két évben, és bár nagyon nehéz volt és néha mellé is lőttem (iszonyúan látványosan lereagáltak mindent, ahogy a tréningen látszott, amikor nem szívből, hanem fejből kérdeztünk) de annyi energia jött vissza ebből nekem is, nagyon megérte, hogy végül nem egyedül, hanem velük együtt ülepedett az iszap, a gyakorlatban. Olyan volt, mintha “járványként” terjedne át a figyelem és a szeretet egyikünkről a másikunkra, és a végén a lányom az értő figyelemtől “megfertőzve” teljesen magától olyan szeretetteljes dolgokat mondott az egy évvel fiatalabb kisöccsének (akivel amúgy harcban állnak sokszor), hogy akkor egészen biztosan a szívemben voltam én is, meg ők is.

Teljesen kisimulva aludtak el, és reggel egészen másképp ébredtek. Persze ma már átéltem, hogy iszonyú könnyű visszazökkenni a régi “kerékvágásba”, de az a tegnapi élmény nagy hajtóerő, és a páromnak is részletesen elmeséltem, nagyon örült neki.

Köszönöm az élményt, amihez nagyban hozzájárultál a tegnapi jelenléteddel!

Üdv: Réka